[TF] Bazaltkoponya naplója (1. rész)

by Robi

Ahogy korábban már írtam és terveztem, annak megfelelően el is indítottam egy karaktert a Túlélők Földje klasszikus változatában. Erről korábban 2 cikkben is írtam már ezen és ezen az oldalakon. A karakterhez megírtam az első napló jellegű cikket, amit itt olvashattok. Előre láthatóan egy-egy naplóbejegyzés több fordulót fog felölelni, még nem döntöttem el, hogy pontosan mennyit. (Először 10-et gondoltam, de az 5 is meglehetősen hosszú lett, így jelenleg erre a mennyiségre hajlok.) Ez attól is függ, hogy mennyire érdekesek a karakter fordulói. Az előzetesen felvázolt két karakter közül végül a törpére esett a választásom, mert ezt a karaktertípust mindig is szerettem. Így aztán ennek a kicsit sete-suta törpének, Bazaltkoponyának a naplóját fogjátok olvasni tőlem. Remélem szeretni fogjátok, jó szórakozást hozzá!

Kezdeti lépések

Bevezető a naplóhoz

Dornodon. Ezt a nevet örökre megjegyzem.

Hogy is írják? Dö-or-~~don~~… neeem …nod-on. Hát nem túl szép a kezem írása, annyi bizonyos. Meg aztán toll se nagyon maradt meg ebben az átkozott tűzvészben, így most egy darab szénnel írom e napló első oldalait, amelyet néhai papunk épségben lévő privát ládikájában találtam. Szerencse, hogy az öreg pap fontosnak tartotta megtanítani mindenkinek a betűvetés művészetjét, így ha nem maradok életben, legalább a túlélőknek elmondom a tűzvihar után történteket.

Hogy miképpen maradtam életben? Mondhatnám, hogy valami szerencsés csillagzat alatt születtem, de nem lenne igazság benne. A Vashegyek mélyén lévő törpe városok közt egy bonyolult mindent összekötő alagútrendszer van. Én éppen a templom megbízásából kísértem néhány ifjonccal egy értékes orglingbőr szállítmányt, amikor az az őrült halandó úgy döntött, hogy ő bizony istenné válik, s mint jó vezetőként ezt az alatta állók vállára állva teszi meg. Hogy eközben az elszabadult varázsenergia felperzselte a világot, cseppet sem érdekelte. Hogy a megmenekülésünk a szerencsénk vagy valami isten közbenjárásának volt köszönhető, hát azt nem tudom. Lent a föld mélyén éreztük ugyan, hogy nagyon meleg lett az alagutakban, azonban álmunkban sem gondoltuk volna, hogy az egész világot elpusztító tűzvihar miatt éreztük mindezt.

Amikor kiértünk az alagútból, a másik város helyett csak egy füstölgő városromot találtunk. Az egykor hatalmas és büszke tárnákat betöltötte a mérgező füst és a halál semmivel össze nem téveszthető szaga. Mindig úgy gondoltam, hogy egyszer majd fontos törpe leszek, egy akolitus talán, nem hittem volna, hogy népem egyik utolsó túlélőjévé válok. Hiába kerestük, nem találtunk egyetlen túlélőt sem, s a halottakat eltemetni a mérgező füstben lehetetlennek tetszett. A karaván túlélői közül többen a városban maradtak, mi a többiekkel visszamentünk a saját városunkba Kvazártárnába, amit a pusztító tűzvész ugyancsak felemésztett. Minden rokonom odaveszett, házunk romjai közül csak egy kezdetleges kőkalapácsot tudtam megmenteni, illetve Hordóhasú Humbug unokatestvérem egyik vizestömlőjét.

Hogy a családom meghalt-e? Azt sajnos nem tudom. A holtak olyannyira összeégtek, hogy törpe orvos legyen a talpán, aki megmondja, ki halt meg, s ki élhette túl. Lehetetlenség ezt a pusztítást helyrehozni, s erőm sem volt ahhoz, hogy társaimmal mindenkit eltemessünk. Egyik bányászakna épen maradt, s annak a mélyéről hoztunk fel robbanóport és azzal temettük el végleg Kvazártárnát.

A templom romjai közt talált üres könyvvel, valamint Humbug vizestömlőjével és a kalapáccsal a kezemben indultam el kelet felé. Elhatároztam, hogy népem egyik utolsó túlélőjeként, dicsőséget hozok őseim nevére. Napló írásába kezdtem, ha már így a kezembe akadt ez a könyvecske. Emlékszem, hogy az öreg pap – miközben tanította a törpe rúnák kanyarítását – mindig mondogatta, hogy kiváló nevet adtak nekem a szüleim, mert az agyam helyén csak bazalt van. Mindig lassabban tanultam, mint a többiek, azonban nem ezért hívnak így. Néhai nagyapám egyik leghíresebb bazaltszobrász volt, s az ő tiszteletére kaptam a nevem. Állítólag születésemkor hasonlítottam az egyik szobrára. Kezdjük is a címmel. Legyen mondjuk, legyen….a cím „Oda és vissza”…

Valahol mintha hallottam volna egy hasonló könyvről, de az istennek sem sikerül felidézni a mű címét és íróját. A cím alá pedig odaírom:

Bazaltkoponya naplója

Bevezetés (0. nap)

Végre ma láttam néhány zöld fűcsomót. Úgy tűnik vannak helyek, amelyeket nem érintett a pusztítás. Ez a látvány mindenesetre nagy változatosság az eddigi kiégett terület fekete és szürke egyhangúságához képest. Az első zöld növényeket azonban hamarosan egy sivatagos táj váltotta fel. Találtam egy táblát, amelyen az szerepelt, hogy a helyet High Density sivatag-nak hívják. Nyilván nem a hely nevezte el így magát, így mindenképpen törpe-, elf-, emberkéz munkája lehetett a tábla. Lehet, hogy nem is a helyet hívják így, hanem az első telepesek így foglalnak maguknak területet? Ha így van, muszáj leszek valahonnan szerezni egy táblát. Vagy mindjárt kettőt.

Ami tovább növelte a lelkesedésemet, hogy hamarosan ráleltem egy furcsa lényre. Úgy okoskodtam, hogy jó helyen járok, hiszen ha szörnyek élnek a vidéken, akkor minden bizonnyal van mire vadászniuk. Ennek kicsit ellentmondott, hogy éhesnek látszott és rám támadott. Elsőre rovarnak tűnt, de annak túl nagy volt. Leginkább a mesékből valamiféle démonrovar és egy tetű kereszteződésére hasonlított (vajon a tűzvihar furcsa lényeket is létrehozott?), s meglehetősen agresszíven viselkedett. Undorító egy állat, s mivel rám támadt a kőkalapáccsal védekeztem. Ennek a rovarnak a csáprágója túl nagy sebeket ejtett rajtam, így inkább elmenekültem. Ez a kőkalapács nem egy életbiztosítás, el is gondolkodtam rajta, hogy amint lehet lecserélem egy jobbra. Esetleg lehetne mondjuk fémből. Örülök, hogy a törpéknek nagyon erős kötődésük van a fémekhez. Így aztán biztos vagyok benne, hogy találok majd jobb fegyverekhez való alapanyagot, de ahhoz meg csákány vagy ásó kellene.

A bogarat elkezdtem lerajzolni. El is neveztem magamban Démontetűnek. Mindig is utáltam a rovarokat. Fúúúj! Bekötöztem magam, s enyhülni kezdett a fájdalom. Hasznos tudomány ez a gyógyítás. Az első csata helyszínét magam mögött hagyva megpillantottam egy Lebegő gombát. Nincs rá jobb szó, hiszen egyértelműen gomba formájú volt a föld felett lebegett. Ez a lény is agresszívnak bizonyult, de ezúttal jobban megacéloztam magam, s Kedves naplóm, ezúttal GYŐZTEM! Bazaltkoponya megvívta első hősies és győztes csatáját a Túlélők Királyságában, vagy Földjén, vagy mi ez a hely?

A mai nap krónikájához tartozik, hogy találkoztam még egy szárnyakkal rendelkező disznósajt szerű lénnyel. Felénk gömböcnek hívják a disznósajtot, amit a padlásra szoktunk felakasztani. Így ez a mókás lény a szárnyas gömböc nevet kapta. Rajta kívül még két másik lénnyel találkoztam, azonban fáradtságom okán az egyik elől elfutottam, a másik elől pedig elbújtam. Igen. Tudom, hogy nem valami férfias cselekedet, de ahogy anyám mondogatta mindig: Szégyen a futás, de a jó édes anyukáját annak, aki kerget. Tartozom még a két lény leírásával: Az egyik egy gonyolék (emlékszem már gyermekkoromban is viccesnek találtam ezt a nevet, amikor anyám esténként mesélt nekem), a másik pedig egy homokvarány volt. Némi kajaszerzés, s az esti tábortűz mellett a napló megírása volt már csak hátra.

Első bejegyzés (9. nap)

Némi pihenést követően elhatároztam, hogy én bizony megmutatom, hogy a törpék igen is kemény sziklából faragott nép. Én bizony nem fogok megijedni semmilyen szörnytől, amely megpróbál eltántorítani a céljaimtól. A zöld fű és az élőlények visszaadták a kedvem. Sajnos a sebeim nem gyógyultak sokat, így a napot gyógyítással kezdtem.

Elindultam keletnek, hiszen itt egyre élettelibbnek tűnt a táj. Egy szárnyas disznósajt ma is ebédnek nézett, azonban a kis összetűzésünk az én sikeremmel ért véget. Nem úgy a démontetűvel történő találkozás, amely ismételten futással végződött. Nem tudom, hogy a múltkori csata túlélője szeretett volna egy visszavágót, vagy egy újabb példánnyal akadtam össze. Minden esetre ismételten jól összevagdalt a csáprágóival.

A csatákat követően találkoztam végre egy értelmes, élő és lélegző elf nővel, aki végre nem szomjazott a véremre. Sőt megállt velem beszélgetni. Az ő neve Quilea volt, s az új királyság egyik határvadászaként mutatkozott be. Útbaigazított egy varázslóhoz, aki itt lakik a határvidéken. Mivel nagyon kedves volt, s jól elbeszélgettünk, el is határoztam, hogy megkeresem ezt a varázslót, ha egyszer úgysem lakik messze. Miután elbúcsúztam a határvadász tündétől egy gonyolékkal találkoztam, akit ezúttal az örök szörnymezőkre sikerült száműznöm. Egy bokorról begyűjtöttem 3 móri gyümölcsöt, hátha jó lesz valamire.

A nap további részében még megküzdöttem egy királygyíkkal (szörnyűséges egy szörnyeteg), de sajnos nem én győzedelmeskedtem. Bár nagyon ruganyosnak tűnt a bőre, talán valami páncélt lehetne belőle készíteni. Rajta kívül még 2 Démontetűvel találkoztam. Komolyan mondom kezdem unni ezeket a harcias rovarokat. Mindegyiknek a törpék húsára fáj a foga?

Nem is lenne baj, ha nem mindig én lennék az a törpe, akit meg akarnak enni. Egyiket sikerült úgy eltalálnom, hogy elpusztult, a másik azonban ismét helyben hagyott. El is gondolkodtam rajta, hogyha nem vigyáznak Quilea és a határvadászok, hamarosan elfoglalják a királyságot ezek az undorító bogarak. Sok dolgot már nem is csináltam a mai napon. Még gyűjtöttem fáklyát, aztán nekikészülődtem a táborozásnak és hogy megírjam kalandjaim történetét.

Második bejegyzés (18. nap)

A tetűk csáprágóján lehet valami, mert a sebeim most is lassabban gyógyultak, így aztán a kalandozásaimat ismételten gyógyítással kellett kezdeni. Miután gyűjtöttem még fáklyát a bokorról elindultam, hogy megacélozott lelkemmel és egyre fejlődő ütőfegyver tudásommal kiirtsam a határvidék bogárpopulációját.

S milyen igazam lett. Találkoztam egy másik bogárfaj képviselőivel. Ezek a lények nagyon agresszívek, nagyon erősek, nagyon izmosak, s szerencsére védtelenek a kalapácsütések ellen. El is neveztem őket a nagy harcos után rambó bogaraknak. Három példányt is sikerült a túrám során a másvilágra küldeni. Rajtuk kívül egy gonyolék sétált bele a kalapácsom rosszabb felébe.

Ami viszont jó hír, hogy egyre több értelmes fajjal is találkozom. Nyilván nem csak határvadászok vannak, hanem más értelmes lények is túlélték a katasztrófát. Találkoztam egy másik elf nővel és egy ember férfival is. Mindketten nyugatról jöttek, s most a nincstelen földönfutók kalandkeresésével keresik meg a napi betevőjüket. A nőt Eliah-nak, a férfit Zorionnak hívták. Mindkettővel beszélgettem, s bevallom öröm töltötte el a szívem, hogy találkoztam olyanokkal, akik szintén túlélték a világégést. A mai napon még gyűjtögettem egy kis smirglilevelet, valamint néhány kaktusztüskét, hátha jó lesz valamire…

Harmadik bejegyzés (27. nap)

Rájöttem, hogy a bogarak öldösése egészen jó elfoglaltság. Felpörgeti a törpét mind fizikailag, mind pedig agyilag. Elszánttá tesz, s észre sem veszed, egyre erősebb, okosabb, ügyesebb leszel. Az sem lehetetlen, hogy egy szép napon még varázsolni is megtanulok.

Szép napra ébredtünk. A szokásos sebkötözést követően elindultam északra, mivel a határvadász lány azt mondta, arra találom az öreg varázsló házát. S milyen igaza volt. A házhoz közel egy homokvarány került az utamba. Remélem ez nem a varázsló házőrzője volt. Gondosan letisztogattam a kalapácsom, s úgy közelítettem meg a szürke épületet.

Bekopogtattam, s lám egy öreg varázsló nyitott ajtót. Nagyon szívélyes, kedves és barátságos volt, s miközben elbeszélgettünk, még egy teával is megkínált. Fél órát töltöttem nála, s már indultam volna, amikor megkérdezte, hogy nincs-e véletlenül móri gyümölcs nálam? Mert örülne, ha a székrekedésére tudna szerezni pár darabot. Még szerencse, hogy nemrég leszedtem pár darabot, így azt odaadtam neki, végül is nekem nincs bajom az emésztésemmel. Nagyon megörült neki, s megkért még egy szívességre: hozzak neki kavadu lebenyt. Mivel az nem volt nálam, ezért megígértem, hogy hamarosan szerzek neki egyet. Mondjuk előbb kellene valami, amivel ki tudom operálni a kért szervet. Éppen ezért mikor eljöttem a varázslótól, kerestem rögtön egy olyan éles követ, amit késként fogok tudni használni.

Elkezdtem barangolni a környéken, hogy találjak egy kavadut. Pár mérföldre délre rá is akadtam egyre de sajnos nem tudtam győzelmet aratni fölötte. Ahogy kicsivel később egy gátvakond is az utamat állta. Szerencsére egy lila békát sikerült kilapítanom, aminek a combja ízletes ebéd lesz.

Találkoztam a mai napon egy gnóm nővel és egy kobudera férfivel is. Mindketten barátságosak voltak, így mindkettővel el tudtam beszélgetni. A nő Takarima néven mutatkozott be, míg a kobudera férfit Fekete Farkas-nak hívták. Mindketten – hasonlóan hozzám – úgy gondolták, hogy fajuk utolsó túlélői, de az elmúlt napok bizakodóvá tettek. Ha ennyien túlélték, talán a törpe faj sincs veszélyben.

Nap végén új szenvedélyemnek a gyógyításnak szenteltem minden figyelmem. Kezdek belejönni, lehet hogy ezzel kellene foglalkoznom. Egyre szebb kötéseket készítek, s egyre hatékonyabban is csinálom mindezt. Elgondolkoztam rajta, hogy egy törpe kórház mennyire jó is lenne itt a kiégett földek közelében. Itt meggyógyíthatnánk a túlélőket. De ehhez egyedül kevés vagyok. Talán, ha elérek a Quilea által említett városok egyikébe, majd be lehet nyújtani javaslatot az ottani vezetésnek.

Negyedik bejegyzés (36. nap)

Huszonnyolc nap. Ennyi telt el azóta, hogy megérkeztem a királyságba. S most 28 nappal később még egy zombi sem támadt rám. A mai napon azt terveztem, hogy megszerzem azt a lebenyt az öreg varázslónak, majd visszaviszem hozzá. Ma sok minden nem is történt. Mivel a közelben él egy nagyobb kavadu populáció, úgy döntöttem, hogy megpróbálkozom velük. Az első példány, amely szembe jött, egy kifejlett felnőtt állat volt, s szerencsére ezúttal a csatában én győzedelmeskedtem. A kőkésem is jól vizsgázott, így némi trancsírozás árán hozzájutottam a kért lebenyhez. Elindultam vissza északra, hogy a szörnyből kinyert szervet átadjam a varázslónak. Szöget ütött a fejembe, hogy mire kell neki, s rájöttem, hogy ebből egy olyan iszákot lehetne készíteni, amelyben mérget lehetne tárolni.

Ahogy haladtam észak felé egy lila brekkel, egy drótszőrű pincsivel és két homokvaránnyal is találkoztam. A kutya drótszőre érdekes lehetett volna, de vele nem jutottunk dűlőre, így végül mindketten visszavonultunk inkább a harctól. A két varányból a kőkéssel szereztem 4 db szemet, amire mindenképpen több figyelmet kell szentelnem a közeljövőben.

Visszatérve a varázsló házához bekopogtattam, ahol az öreg varázslónak átadtam a lebenyt. Nagyon nagy szüksége lehetett rá, mert amikor meglátta annyira megörült, hogy felajánlott egy régi térképet cserébe jutalomként. El is határoztam, hogy meglátogatom a gonosz manó rejtekét, ahogy a varázsló nevezte. Később a ház kertjében felállítottam még egy akadálypályát, hogy fejlesszem a sutaságom, mert sajnos kicsikét nem vagyok ügyes…

Ötödik bejegyzés (45. nap)

Eltelt pár hét, s kezdem megszokni ezt az új életet a Túlélők Földjén, amit a többi túlélő Yaurr Királyságnak nevez. A vadon veszélyes hely, szerencsére egyre edzettebbé válok, s a harcokban kezdetleges fegyverem is jó szolgálatot tesz. Az elején tartottam tőle, hogy sokat fogok álmodni a tűzviharban elpusztult otthonomról, ettől azonban szerencsére az istenek megkíméltek. A mai napon azonban egyfajta rémálomból ébredtem. Álmomban meghaltam, s egy csuklyás alak mondott felettem, ítéletet, mielőtt átvitt volna az árnyékvilágba. A hangja még most is itt visszhangzik a fülemben: „Nincs megváltás. A Halál csak a kezdet…”

Fura volt felébredni. Először örültem neki, hogy semmi bajom nem történt, aztán eszembe jutott, hogy dédnagyanyám mindig azt mondta, hogy aki a saját haláláról álmodik az sokáig fog élni. Nem is érdemes sok időt fecsérelni erre az álomra. Némi fizikai és agytorna után, valamint miután a sebeimet bekötöztem, készen álltam arra, hogy a harcokban való jártasságomat további elemekkel fejlesszem.

Néhány kerek kő azt az ötletet adta, hogy készítsek parittyát. Mivel úgyis dombos területen táboroztam, ezért a gondolatot tett követte, s rögtön begyűjtöttem néhány formás követ. Ezt követően egy bozótos terepen sikerült hozzá megfelelő parittyát is szerkeszteni. Sajnos még mielőtt ez a csodálatos lőfegyver elkészült volna, megtalált magának a terület ura, egy félelmetes sünmedve. Ebből a harcból nem nagyon tudtam volna jól kijönni, így ismét futásnak eredtem. Ugyanezt eljátszottam egy királygyíkkal szemben is, majd egy vadász tatuval mértem össze a tudásom.

Örültem neki, mert a tatu bőre alkalmas arra, hogy bunkósbotot készítsek belőle. Hamarosan elkészült az új fegyverem, egy remekbe szabott bunkósbot formájában. Ezzel már öröm volt harcolni. A fegyveres hatékonyság új fokmérője számomra: a bunkósbot. Nyilván nem a fegyverkezés csúcsa, de kalapácsnál sokkal-sokkal jobb. Ki is próbáltam, s egy rambó bogár és egy lila brekk is áldozatul esett. Kicsit sajnáltam, hogy olyan lények felett arattam a bunkósbottal diadalt, amelyek a kőkalapács csapásai nyomán is elhullottak volna. De lesz még rá bőven idő, hogy ez a fegyver bizonyítsa hatékonyságát.

Ennyi lett volna Bazaltkoponya első naplóbejegyzése. Remélem tetszett nektek ez a kis írás. Amennyiben igen (esetleg amennyiben nem) kérlek írjátok le kommentben a véleményeteket itt vagy a Facebookon. Ígérem figyelembe fogom venni az esetleges plusz igényeket.

Fontosabb linkek a játékhoz

Ha nem hallottál soha a Túlélők Földjéről, akkor itt bővebb információkat talál róla: http://www.beholder.hu/?m=tf

Ha érdekel maga a klasszikus TF, annak a szabályairól az alábbi linken olvashatsz: http://www.beholder.hu/blog/classictf2