[TF] Bazaltkoponya naplója (2. rész)

by Robi

Ígéretemhez híven folytom a Túlélők Földje klasszikus rendszerében lépő törpe kalandjait. Ha véletlenül nem olvastad volna, akkor az első részt ITT találod. Amit tudni kell róla: Bazaltkoponya egy túlélő törpe Ghalla világán, amit egy szörnyű tűzvihar keretében szinte teljesen elpusztított Dornodon, aki emberből vált ezáltal istenné. A Vashegyek mélyén Kvazártárna városából származik az ifjú törpe, akinek különlegessége, hogy sem szakálla, sem pedig bajusza nincsen és teljesen kopasz. Ezekben a naplókban az ő kalandjait követhetitek nyomon. Nem vagyok profi játékos, 15 és fél évvel ezelőtt hagytam abba a játékot, s azóta nem keveset változtak a dolgok. Eszembe jutott, hogy írhatnék egy „Akkor és most” című cikket a változásokat középpontba téve, és még egyet a tapasztalatokról. De ne szaladjunk ennyire előre… Most nézzük a törpe újabb kalandjait.

Hatodik bejegyzés (54. nap)

A mai napot is gyógyítással kezdtem. Valahogy ez a furcsa klíma nem tesz jót nekem. Vagy csak a szörnyek mancsai, fogai és legfőképp csáprágói miatt kell folyton a gyógyítás tudományára koncentrálnom? Mihamarabb páncélokat kell szereznem. Régebben bőrből készítettünk páncélt, s bár nem sok ragadt rám belőle, tudtommal a vadász tatu és a woor antilop bőre is alkalmas lehet páncél készítésére.

Elindultam tovább keleti irányba. Nagyon jó, hogy újra zöld területen járhatok. Csak az a sok óriásrovar ne lenne… Ma megismerkedtem egy új óriási rovarfaj egy képviselőjével, nevezetesen egy mérges pókkal. A kis határozómba legalábbis ezen a néven vezettem be. Szerencsére kevésbé volt jó harcos, mint amennyire mérges, így aztán hamarosan átkerült a szörnyek Valhallájába. Hiába no, a Túlélők Földje veszélyes hely… a szörnyeknek!

Úgy döntöttem, hogy ezentúl hordani fogom győzelmeim jelvényeit egyfajta trófeaként. Így aztán kiszedtem a pók néhány szőrös lábát, majd az övemre akasztottam. Hadd lássa a világ mennyire hős harcossá is vált Bazaltkoponya. Pár lépéssel később ezt majdnem megbántam, mert a rovarok királysága rám szabadított egy újabb démontetűt. Szerencsére ezt a példányt is a pók után tudtam küldeni, így a mai napon két győztes harccal kezdtem kalandjaimat. Néhány mérfölddel később összeakadtam egy emberrel. Barátságos volt, s elmondta, ő is trófeákat gyűjt. Nála megfigyeltem egy sünmedvefogból készített nyakláncot, ami igencsak impozánsnak tűnt az én kis póklábaim mellett. De ami késik, annak még nem jött el az ideje. A férfi neve volt a legérdekesebb: Kyb. Mintha hallottam volna már valahol…

Lehetséges, hogy Raia egyik angyalát hívták így? Sajnálom, hogy csak így este a naplóírásnál jutott eszembe a kérdés. Elhatároztam, hogyha újra összefutunk, akkor meg fogom tőle kérdezni. A gondolataimba merülve majdnem túlszaladtam a varázsló térképén jelzett barlangon. Mielőtt beléptem volna még egy kis sebkötözés, aztán félrehúztam a bokrot, s bepillantottam a feneketlennek tűnő sötétségbe. Szerencsére volt nálam fáklya, így azt felemelve bementem a barlangba.

Ahogy a kis járatokat derítettem fel a sötétségből előugrott egy… hát minek is nevezzem…. egy manó. Nagyon harcias volt, de a kőkésével nem sikerült komoly kárt tennie bennem. Emlékezetből igyekeztem megrajzolni, hát így sikerült. A manó a sok kacat között egy rakat érdekes tárgyat, nevezetesen 5 isteni segítséget, azaz deus ex machinát tartogatott. Hallottam már legendákat erről a tárgyról, el is határoztam, hogy nagyon fogok rá vigyázni,

Aki nem tudná ez a tárgy képes megmenteni bárki életét, ha egy túl erős ellenfél elvenné azt. Amellett, hogy elrepít a harc színhelyéről, még gyógyít is. Bár nem tartok tőle, hogy valaki ellopja tőlem, elvégre sok emberrel nem találkoztam, mégis úgy döntöttem, hogy a tárgy ritkaságára való tekintettel inkább elrejtem.

A mai napra jutott még egy érdekes harc egy furcsa ormányos jószággal, egy ormánygőtével. Nem akarom magam dicsérni, de ezúttal is sikerült győzedelmeskednem a lény felett. Így a használhatónak tűnő ormánycsontját elraktam, a karmaiból láncot fűztem, hogy trófeaként viseljem. Ezek után már csak az maradt hátra, hogy aludjak egy jót!

Hetedik bejegyzés (63. nap)

El is felejtettem megemlíteni, kitaláltam, hogy parittyával fogom lövöldözni az ellenfeleimet. Ez a tény leginkább azért érdemel említést, mert a táborbontás előtt gyűjtöttem hozzá nagy gonddal megfelelő köveket. Muszáj szép kereknek lenniük, mert azok jobban és pontosabban repülnek.

Csak csodálom, hogy a világ pusztulása után egy az élettől ennyire nyüzsgő királyságra találtam. Már-már idillinek mondanám, ha az élőlények nem akarnának folyton felfalni. Ezúttal egy bűzös bíbor színű görény volt az, amelyik ebédnek nézett. S az a bűz… apám… kis híján kihánytam a reggelimet. Ha nem lett volna Bambino testvérem, akinek a lábbűze legendásnak számított, akkor lehet, nem bírtam volna elviselni ezt a támadást.

Így azonban nemcsak túléltem a bűzt, hanem egy új bíbor bundára is szert tettem trófea gyanánt. Az ezt követő harcok rutinszerűnek számítottak, hiszen minden rám támadó fajjal találkoztam már az utam során. Volt itt démontetű, lebegő gomba, gonyolék, s még egy királygyík is. Kezdtem úgy érezni magam, mint egy katona, aki egyedül támadja meg a királyságot, hiszen lépésről-lépésre kell megküzdenem a vadonnal. S nem mondhatom, hogy könnyen adta magát. Miközben ezeken a dolgokon gondolkodtam, megpillantottam egy házacskát, körülötte művelt földekkel.

Ahogy közeledtem egy öreg és kissé bizalmatlan ember fogadott. Bizalmatlansága – tapasztalataimat figyelembe véve – több mint indokolt. Igyekeztem barátságosan viselkedni, már messziről köszöntem, s ahogy közelebb értem, biztosítottam róla, hogy nincs semmilyen rossz szándék bennem. Be is engedett, s miután egy jófajta ebédet elfogyasztottunk, a bor kortyolgatása közben elmondta, hogy valakik fosztogatják a tyúkóljait. Azt gyanítja, hogy a környékre goblinok költözhettek, s azt is sejti hol laknak. A goblinok sohasem tartoztak a kedvenceim közé (odahaza is folyton csak kárt okoztak), így megígértem, hogy megkeresem a rejtekhelyüket és megszabadítom a gazdát ettől a csőcseléktől.

Rajzolok még egy furcsa lényt, ez egy grákó denevér. Ez a vérszívó bestia a gyanútlan (vagy épp gyanakvó) utazókra les, hogy kiszipolyozhassa a vérüket. Úgy alakult, hogy végül megmutattam neki, hogy velem túl nagy fába vágta a fejszéjét. A grákóbőr is a hátizsákba került a királygyík bőr mellé. Valamelyikből csak fel tudok találni valamilyen testet védő páncél alkalmatosságot. Még egy gonyolék próbált belém kötni, de őt rutinból lecsaptam.

Nyolcadik bejegyzés (72. nap)

Kedves Naplóm! Eljött az idő, hogy Bazaltkoponya beváltsa ígéretét, s megleckéztesse az álnok goblinokat. Bevallom ennek a fajnak a képviselői sosem tartoztak a kedvenceim közé. Rendszeresen lopkodták a kaját a Vashegyek mélyén, s olykor a játszadozó gyermekekre támadtak. Gyáva és gonosz népség, ha valahol megtelepednek olyan nehéz őket kiirtani, mint a tetveket. Micsoda hasonlat… Tekintve, hogy amióta megérkeztem, azóta zaklatnak ezek a rovarok.

Bementem a fészkükbe, s már ekkor megcsapott a goblin odú jellegzetes bűze. Nem nagyon részletezem a kalandomat. Talán a legjobban az tudja leírni az érzést, hogy miután elhagytam a helyet, egy nagyon-nagyon alapos fürdésre vágytam csak. A fosztogató banda 3 tagot számlált. Ekkorra szerencsére már mindannyian átköltöztek a Hatalmas Manóhoz, hogy ott tegyenek szolgálatot neki. A 3 bot, az egy arany, a gazda leölt 3 tyúkja és a 2 fáklya már az én hátizsákomban volt, s indulhattam is vissza a gazdához. Ekkor gondolkodtam el rajta, hogy bizony a nevére nem is emlékszem. Nem mutatkozott be? Vagy ennyire lyukacsos az agyam? No mindegy, majd megjegyzem, ha visszatértem hozzá.

A visszafelé úton a vidék lakossága továbbra is idegenként kezelt, így kénytelen voltam elmagyarázni egy kavadunak, egy ormánygőtének és egy lila brekknek is, hogy bizony az én jelenlétem közel sem annyira törvénytelen, mint ahogy azt ők elsőre gondolnák. Sajnos nehéz volt a fejük, így a gondolatokat megpróbáltam a bunkósbotommal a fejükbe juttatni. Ez végül sikerült, vagy legalábbis mindegyik elcsendesedett.

A gazda házának közelében földrengést érzékeltem. Először csak kicsit remegett a föld, mígnem a felszínre nem tört egy gátvakond. A Vashegyek tárnáiban mindig óriási probléma volt ezeknek a lényeknek a jelenléte. A legtöbb bányaomlást ők okozták. Azonban most nem voltunk a bányák mélyén, így nem kellett egy omlástól tartani. Szerencsére az eddigi szörnyek megedzették a tudásomat, így egy tökéletes ütés után azt vettem észre, hogy a „bányák réme” immáron nem mozog.

Gigászi küzdelem, gigászi harc. Sokáig fogja Bazaltkoponya emlegetni ezt a napot. A gátvakond hosszú karmaiból készítettem egy trófeát, amit büszkén tűztem a ruhámra. A bíborgörény bundája amúgy is büdös volt, így nagy megkönnyebbüléssel hajítottam el messzire. A földrengésre (s az azt követő gigászi csatára) a gazda is kiszaladt a házból, így elsőként ő gratulálhatott a vakond legyőzéséhez. Aztán rátértünk a kalandom részleteire. Megmutattam a goblinoktól zsákmányolt tárgyakat, amiből egyikre sem tartott igényt. A hála és az öröm kiült az arcára. Nagyon jól éreztem magam attól, hogy békés embereket szabadítottam meg az őket fosztogató gaz szörnyektől. Annyira szívélyes volt, ismét ebéddel és borral kínált. Tényleg jó érzés segíteni.

Az ebéd végén megkérdezte, lenne-e kedvem egy másik tanyát is meglátogatni. A fia ugyanis nyomára bukkant a szomszéd tanyát felgyújtó és kifosztó manók rejtekhelyének. Természetesen vállaltam ezt a feladatot is. Kezdek belejönni a harcba. Egyre jobban mozgok, s érzem a fejlődést.

Ezután elindultam a másik rejtekhely irányába. Itt már csak egy bíborgörénnyel és egy újabb undorító rovarral egy csontlepkével találkoztam. A görény nem, de a lepke komoly ellenfélnek bizonyult. Ez az új királyság tele van óriási rovarokkal. Remélem, nem valami óriás földre hozott a sorsom, mert ha itt a tigrisek és a medvék is ennyire nagyok, akkor bajos lesz ellenük harcolni…

Kilencedik bejegyzés (81. nap)

Új nap virradt ránk a Túlélők Földjén! Néha úgy érzem, sok a tennivaló, máskor kifejezetten kevésnek tűnik. A mai nap reggelén megvizsgálgattam a varázstárgyaimat, amiket a manó barlangjában találtam. Furcsa tárgy ez a deus ex machina. Rájöttem, hogyha valamilyen lény győzedelmeskedik felettem, akkor az ismert vidéktől igencsak távol teleportál (nem kizárt, hogy újabb veszély markába), így megpróbáltam átállítani, hogy a lehető legközelebb maradjak a tragédia helyszínéhez. Ezután még némi mozgás, hogy még jobban elbírjam a nagy mennyiségű komponenst, amit a szörnyekből kivágtam.

Amint a reggeli teendőkkel végeztem, elindultam a gazda által mondott rejtekhely irányába. Senki se mondhatja, hogy a világ nincs tele bogarakkal. Lehet ezt unta meg végül Dorno…, az a halandó, aki felégette a világot. Egy annyira különös bogárral találkoztam, hogy miután ide lerajzoltam el is neveztem csodabogárnak. Rajta kívül egy királygyík gondolta úgy, hogy feleslegessé vált bőrét nekem adná.

Bár az önkéntességről támadt vitát kénytelenek voltunk agresszív véleménycserével rendezni. Már messziről bűzlött a hely, ahol a sötétség lényei tanyáztak. „Itt tutira egy orkkal fogok találkozni.” – ebben szinte biztos voltam. Az orkok bűze egy törpének bármivel összetéveszthetetlen szag. A hegymélyben e két faj örök békétlenségben van egymással. Egészen kicsi kölyök korom óta ismerem az összes ork fajt, mivel korán meg kellett tanulni, hogy mely lények azok, amelyek a törpék ellenségei.

Bár nem volt egy óriási barlangrendszer, találkoztam benne 2 gonosz manóval, valamint – ahogy sejtettem – egy gonosz Baar-ork volt a főnökük. Az egész gyalázatos bandát átküldtem Leah birodalmába. Nem fognak többé kellemetlenkedni, az egyszer biztos. Egy csomó holmit találtam náluk, a legérdekesebbnek az ork fegyvere, egy csontszablya tűnt. Magamhoz vettem, ami értékesnek tűnt, majd felgyújtottam a fáklyával a fészket. Nem lenne jó, ha újabb orkok költöznének a környékre.

A visszafelé vezető úton a szokásos lények mellett (szárnyas gömböc, démontetű) új lényekkel is összefutottam.

Az egyik egy húsevő növény (egy húsevő magszim), a másik pedig egy legendás domblakó szörny, egy mélységi grittang volt. Írnám, hogy a hősies csaták közül legalább az egyik Bazaltkoponya győzelmével zárult…

Sajnos ez nem lenne igaz. Mindkét lénnyel szembe szálltam, de egyiket sem sikerült végül átküldeni Leah birodalmába. De végül elértem a gazda házát. Amikor elmeséltem neki a csatát az orkkal és a bandájával, valamint a fészek felgyújtását, az öröm könnyei csillogtak a szemében. Érdemes jót tenni a világgal, talán ezzel lehet a tűzvihar által okozott sebeket begyógyítani. Eddig úgy gondoltam, hogy Tharr mindenek felett való, hiszen ő a föld ura, de a mai napon komolyan elgondolkodtam rajta, hogy talán érdemes lenne egy jó isten szolgálatába állni…

Tizedik bejegyzés (90. nap)

Az orkkal és a manókkal vívott csata tapasztalatai okosabbá tettek úgy érzem. Talán képes lennék bonyolultabb dolgokat is kitalálni, ha végre elkezdenék kísérletezni a sok holmival, amit magammal cipelek. Annyi bizonyos, hogy a királygyík bőrökből remek kispajzsot lehetne készíteni. Az ötletet tett követte, így most van egy remek pajzsom, amivel védekezhetek. Azt is kitaláltam, hogy a gőtecsontból, a varányszemekből és a grákó bőrből remek távcsövet lehetne szerkeszteni. Mivel minden alkatrész megvolt hozzá, így ezt a tárgyat is elkészítettem.

Ma nem terveztem gazdák megmentését, egyszerűen csak tovább akartam menni keletnek, hogy végre magam mögött hagyjam a bogaras vidéket. Kezdek bogár fóbiás lenni. Szerencsére a dombok közt egy újabb lényt figyeltem meg. Ez egy rőtmanó. (Képet lásd a leírás mellett… ugye szép?) Ez a lény sem szeretett volna velem beszélgetni, így a harc elkerülhetetlen volt. Azóta a manó rőt bundája lett az új trófeám.

A mai napon még egy királygyík bőrt vettem el előző tulajdonosától, illetve egy sünmedve tüskéi is a hátizsákomba kerültek, miután gazdájuk távozott az élők sorából. Ezen kívül nem bizonyult túlzottan mozgalmasnak a nap, így másról nem tudok beszámolni.

Ha esetleg kipróbálnád, mert megtetszett…

Ez a játék – mint említettem – fiatalkorom nagy kedvence volt, sokáig játszottam vele. 1992-ben kezdtem, s 12 évvel később 2005-ben hagytam abba a játékot. Már az első TF klasszikus is felkeltette a figyelmemet, hiszen nem voltak HKK versenyek, s RPG partikat is nehéz volt összehozni. Most újra kezdtem, s ez a 100 forduló egészen érdekesnek ígérkezik.

Ha érdekel a játék, akkor ezen az oldalon tudsz róla többet olvasni

Hamarosan jövök a következő résszel. Addig is Fairlight legyen veletek! 🙂