[TF] Bazaltkoponya naplója: Lord Kovács és Vangorf küldetései (7. rész)

by Robi

Lassan elérkezünk (egészen pontosan március 10-én) a Túlélők Földje klasszikus esemény második felvonásának végére. Mondanám, hogy aki el szeretné kezdeni, még megteheti, azonban most már sajnos 0-ról az ingyenes próbafordulók (10. forduló) végéig sem lehet eljutni. Számomra jó volt kicsit visszatérni a TF világához olyannyira, hogy meg is jött a kedvem a játékhoz. Mivel HKK versenyek – az intézkedések fényében – esélyesen jó darabig nem rendezhetők még, így azt gondolom, hogy a TF egy kiváló alternatíva az ínséges időkre. Jöjjön most – még a klasszikus TF második etapjának lezárása előtt – Bazaltkoponya, a bogárölő törpe kalandjainak hetedik része. Ebben a részben a hős törpe megismerkedik Lord Kováccsal és Vangorf gróffal.

Ha tetszik ez a rész…

Akkor olvasd el a korábbi részeket az alábbi listáról:

Ha szívesen játszanál, vagy érdeklődsz a játék iránt, abban az esetben klikk a képre:

Harmincegyedik bejegyzés (279. nap)

Elkezdtem rendet tenni a hátzsákomban. Találtam egy evaporőr hájat, így abból azonnal készítettem is egy új vizes tömlőt. Ha már így rendezkedtem, előszedtem az érceket is. A vasból annyira sok hasznos tárgyat lehetne feltalálni… lássuk. Rájöttem, hogyha fejpánt alakú fejfedőt szeretnék (amolyan amazon sisakot), akkor most már tudnék készíteni egy vas fejpántot. Azonban, ha fegyvert csinálnék… mi lenne ha… mi lenne, ha készítenék egy csatabárdot? Ez nagyon eredeti ötlet, hiszen a csatabárd egy valódi törpe fegyver. Gyönyörű, halálos és veszedelmes. Sajnos azonban ennek a fegyvernek a használatához jobban el kellene mélyednem a vágófegyverek forgatásának tudományában. Az én szakértelmem sajnos nem több annál, mint hogy láttam már orkoktól elvett csontszablyát. Izgalmas felfedezés, amit jó lenne birtokolni, csak sajnos jelenleg nem tudnám használni. Mindemellett a vas- és pirkit készletem is véges. Azt hiszem mostanában egyiket sem fogom elkészíteni.

Mielőtt elindultam, hogy összecsapjak életem első ork sámánjával hosszasan feküdtem a fűben, a kozmosz gyógyító erejében bízva. Lehet valami ebben a holisztikus dologban, mert éreztem, hogy begyógyulnak a sebeim. Egy másik világban akár Dirk-nek is hívhatnám magam. Miután felkeltem elindultam a a szörnnyel való első találkozásra, ami szokás szerint döntetlennel ért véget. Amióta magam mögött hagytam Bogárföld lakóit, azóta minden új ellenféllel így járok.

Öröm az ürömben, hogy kiderült, a bronz páncélzat képes megvédeni engem a sérülésektől. Az ork egyetlen ütésével sem tudott eltalálni. Ha nincs varázsképessége, akkor meg sem sérültem volna. Ez mindenképpen egy óriási lépés, így nem is nagyon bántam, hogy a gyáva ork kutya elfutott a harcból. Már csak egy hatékonyabb fegyver kellene, mint ez a bunkósbot. Emlékszem, hogy mennyire örültem, amikor sikerült összeraknom, most meg piszkafának tűnik, ahogy a bogaraknál erősebb szörnyekkel találkozom. Kellene még pár sünmedve tüske ahhoz a szöges bunkóhoz…

Gátvakondok mindenhol

Elindultam többé-kevésbé keleti irányba, mivel igyekeztem dombságon, valamint a hegyek közt maradni. Kezemet és orromat (ami nem kicsi)…

No jó. Az orrom tényleg nem kicsi, és kifejezetten rosszul érint, ha ezt valaki megjegyzi. Bárki bármit mond, nem csak az alkoholtól lehet valakinek az orra nagyobb, egyszerűen Tharr így faragta ki az első törpét a sziklákból. Aljas rágalom, hogy egyes árnymanó csúfolódó dalok egyenesen a törpék alkohol iránti szeretetét, a nagy orrukat hozzák ok-okozati összefüggésbe. Rám különösen furán szoktak nézni, mivel nincs szakállam, így a hatalmas krumpli, amit az arcomon orrként hordok, sokkal feltűnőbb.

…szóval kezemet és orromat továbbra is a fémek megtalálására fogom használni. Egyikkel kiszagolom, másikkal pedig kiásom. A mai napon utamba került néhány gátvakond (szám szerint 3), akiket néhány ütés és jó szó kíséretében átpenderítettem az örök vadászmezőkre. Kora délután találkoztam még egy királygyíkkal is, akit barátai után küldtem, hogy ne érezzék olyan egyhangúnak a túlvilágot. A krónikához hozzátartozik, hogy találkoztam egy sörényes ubukkal is, sajnos ezúttal sem sikerült győzelmet aratnom felette.

Jaj nekem, egy sárkány!

A mai nap utolsó ellenfele: egy sárkány-szerű lény, egy sóhajtó dorony volt. Ez az óriási gyík nagyon gyorsan tud futni, s amikor kitátotta a pofáját, hogy felém fújjon, azt hittem itt a vég, s menten borzalmas tűzhalált halok. Gyermekkoromban anyám nagyon sokat mesélt nekem a sárkányokról. Mindegyiket félelmetesnek, fenségesnek és ami a legfőbb, halálosnak írta le. Azonban tűz helyett csak a felé tartó kerek köveket fújta el. Ez hatalmas megkönnyebbüléssel töltött el. Sajnos sokadik alkalommal kellett megtapasztalnom, hogy a fegyverem az új szörnyek ellen már nem elég hatékony. Valahol kell találnom egy sünmedvét.

Lord Kovács erődítménye

A nap vége felé megpillantottam egy alakot a távolban, aki – ha jól láttam – integetett felém. El is indultam abba az irányba, azonban ahogy közelebb értem, az alak egyszer csak eltűnt, mintha csak délibáb lett volna. Helyén pedig feltűnt egy adamantitból (???) épített erődítmény. Közelebb mentem és kiabálni kezdtem, hátha valaki beenged. Hamarosan kinyílt az erőd hatalmas kapuja és kisétált rajta egy hatalmas, vaspáncélba öltözött harcos. Azzal kezdte a találkozást, hogy hangosan üdvözölt és bemutatkozott, a neve: Lord Kovács József. Zavartan én is habogtam egy köszönöst, s én is bemutatkoztam, elvégre úgy illik. Már a köszönésnél láttam, hogy valószínűleg egyik csatában fejbe vághatták, mert igencsak furcsán vigyorgott, s bármit mondtam úgy tűnt, hogy rögtön elfelejti. Az egész találkozás annyira furcsa volt, akárcsak a délibábból előtűnő vár. A lovag beinvitált a várba, amelynek lakórésze egészen kényelmesnek tűnt.

Lord Kovács látogatásom egész ideje alatt valami írkára jegyzetelt nagy bőszen. Élek a gyanúperrel, hogy ez egy félrevezetés lehetett, mivel szerintem ez a harcos nem tud írni. Utólag visszagondolva olyan volt az egész, mint egy színjáték, ami az utazók megtévesztését szolgálja. Lord Kovácsban egy kifejezetten barátságos embert ismertem meg. Beszélt valami Morbid nevű varázslóról, akivel hadban áll, s aki ellen fél tucatnyi bronzhegyű nyilat szeretett volna kérni tőlem. „Nos, ha találok a közelben egy olvasztókemencét, akkor máris mondhatjuk erre a kérésre: sima-liba.” – gondoltam magamban.

Egy darabig erősködött, hogy szálljak meg nála, azonban az egész hely annyira furcsa, annyira bizarr volt, hogy inkább azt választottam, hogy a kapun kívül, a fal tövében verek tábort. Ha esetleg egy betegség tette ilyenné a harcost, nem szeretném tőle elkapni.

Harminckettedik bejegyzés (288. nap)

A táborozás alatt sokat gondolkoztam rajta, hogy vajon mennyi anyagot kellene felhasználni ahhoz, hogy elkészítsem a bronz nyílvesszőket Lord Kovács részére. Ahogy az óndarabokat forgattam eszembe jutott a csatabárd, illetve a vágófegyver szakértelem fejlesztése. Ha készítenék egy bronzpengét, az megfelelő lenne a gyakorláshoz. Később vissza kellene térnem ennek a fegyvernek a kikovácsolásához, azonban most elsődlegesek a nyílvesszők, amiket a furcsa harcos szeretne a varázsló elleni harcához. Nem vagyok egészen biztos benne, hogy ez ellen a bizonyos Morbid nevű varázsló ellen folytatott harc nem a tudomány és a butaság harca. Ismerne kellene mindkettőt, így nem igazán tudok dönteni. A lovag első benyomásra kifejezetten jólelkűnek tűnt, mondjuk legjobb esetben sem lehetne a legélesebb késnek nevezni.

Szerencsére a lovag várának a környékén elég sok piromenyét él. Ennek a ténynek kifejezetten örültem, hiszen a rengeteg vas mellett nagyon sok pirkitre is szükségem lesz, ha a bronz felszerelésemet később vasra szeretném cserélni. Ezt az anyagot szerencsére nagy mennyiségben termeli a menyét gyomra. Ma két ilyen szörnnyel is összehozott az erőd környékén a jó sorsom, amit hatalmas nagy szerencsének gondolok. Bizakodásra adhat okot, hogy mindkettőt sikerült is legyőzni. Így most már 8 pirkittel rendelkezem a 4 vasércem mellett.

Új trófeák a láthatáron

A piromenyétek feletti győzelem erőt és önbizalmat adott nekem. Így aztán, amikor megpillantottam egy eddig legyőzhetetlennek tűnő proteinfecskét, nem gondolkodtam rajta, hogy vajon van-e esélyem ellene. Harcolni akartam és további pirkiteket szerezni. Hogy ezt a proteinfecske gyomra nem termeli? A harci láz hevében ezen nem igazán volt időm gondolkozni. Amikor a bunkósbotommal bevittem a végső csapást és a madár feje a porba hullt, akkor jutott eszembe, hogy még senki nem készített olyan feljegyzést, ami arról tanúskodna, hogy a pirkitnek és proteinfecskének bármi köze lenne egymáshoz. Találtam 3 madártollat, de ennek is tudtam örülni, úgyis kell majd a nyílvesszőkhöz.

Mikor a harci láz elpárolgott rádöbbentem, hogy a madár csőrét akár magamhoz is vehetném trófea gyanánt. Ez a csata bizony sokkal törpét próbálóbb feladat, mint győzelmet aratni egy szánalmas piromenyét, vagy egy goldugar felett. Bármelyik trófeát cserélem le, sokkal nagyobb hősnek tűnnék. Gondolkoztam melyiktől lenne érdemesebb megszabadulni, végül érzelmi okokból a bogár darabjai mellett döntöttem. Ennyit a hitvány goldugar trófeáról. Lássa mindenki, hogy Bazaltkoponya, a hős túlélő törpe képes volt legyőzni egy proteinfecskét.

Egy újabb Aurach

Egy kőevő és egy gitonga gondolták még úgy a nap folyamán, hogy egy proteinfecskével is elbánó törpe trófeája jól mutatna az ő gyűjteményükben. Rövid úton elmagyaráztam nekik, hogy nem kötünk bele csak úgy törpe héroszokba. Nem hiszem, hogy életük utolsó perceiben felfogták a mondandómat. Korábban trófeák gyűjtését említettem, ami nem véletlen. Összeakadtam a múltkori vaddisznó faj, az északi aurach egy újabb példányával. Ezúttal azonban nem engedtem elmenekülni a lényt a harcból, így aztán hamarosan szert tettem néhány aurach fogra, amiből fogalmam sincs, hogy mit lehet készíteni. Még fél nap sem telt el azóta, hogy arra gondoltam, hogy kidobnám a piromenyét kacatjait, s lám máris sor kerülhetett rá. Elvégre egy északi aurach agyar sokkal értékesebb.

Mostanában sokat találkozom cirkusszal. Lehet be kellene mennem néha kipróbálni mi lehet odabenn. Egyetlen probléma, hogy nincs túl sok pénzem, így egyelőre erről a szórakozásról lemondok inkább.

Harmincharmadik bejegyzés (297. nap)

Manapság – hogy kevesebb sérülést szedek össze a bronzpáncélnak köszönhetően – új szórakozásnak hódolok miután felkelek. Minden reggel átnézem a holmimat. A könnyen elkészíthető dolgokból új tárgyakat készítek (vizes tömlő, kavadu iszák, stb.), a többiből pedig próbálok új tárgyakat kitalálni. Lassan minden bronz fegyvert és páncélt el tudok készíteni, így koncentrálhatok a vasra, mint alapanyagra. Ma kitaláltam, hogyan készíthetek fejszét. Hasznos tárgy, egy favágónak vagy egy falulakónak. Egy éve még nagyobb potenciált láttam volna egy efféle eszközben, mára mindössze egy falusi eszköznek látom. Dobófegyvernek teljesen jó lehetne, azonban azok használatához nem igazán értek.

Elindultam északra, állítólag lakik arra egy excentrikus alak (jelentsen bármit ez a szó), szívesen találkoznék vele. Az első lény, aki a tervem és közém állt az egy gyilkos tetű volt. Emlékszem volt időszak, amikor megoldhatatlannak tűnt, hogy győzedelmeskedjek egy ilyen bogár felett, azonban most majdhogynem könnyűnek tűnt ez a csata. A mai második lénnyel való összetűzés azonban már közel sem volt ennyire szerencsés. Egy trappoló dinymák próbált feltartani, azonban ezt a csatát már nem tudtam megnyerni. Sajnos ezt a lényt könnyebb szúró-vagy vágófegyverrel legyőzni, mint egy ütőfegyverrel, így végül mindketten visszavonultunk a harctól.

Vangorf gróf kastélya

Az úton még találkoztam két mélységi grittanggal, egy acéldarázzsal egy csontlepkével, valamint egy piromenyéttel. Nem írok róluk túl sokat, mert olyan voltam, mint „bunkósbot a bogár páncélján”, azaz mindegyiken keresztülmentem. Minden ellenfelem veszített, s egyúttal elköltözött az élők sorából is. A vándorlás során a hegyekben és a dombságon kiástam pár rézdarabot is. Ettől a sok fémtől kezd nehéz lenni a felszerelésem.

Sokan azt mondják, hogy nem a cél, hanem az út a lényeg. Én azonban úgy látom, hogy a cél nélkül nem is éri meg elindulni az úton. Éppen ezért, én rövid távú célokat szoktam kitűzni magam elé, így többnyire nem csalódok. Reggel csak annyi volt a célom, hogy estig eljussak a különc nemeshez, aki a pusztában él. Estére érve meg is pillantottam egy domb tetején egy szürke kastélyt, amely négy toronnyal rendelkezett. Azt már messziről lehetett látni, hogy lakik itt valaki, hiszen a kastély környéke nem volt elhanyagolt.

Közelebb érve az is látszott, hogy bár a kapu zárva van, azért időnként ki szokták nyitni, így bátran megragadtam a kopogtatót. Egy darabig várnom kellett, már-már azt gondoltam, hogy nincs itthon senki. Már majdnem megfordultam, amikor kinyílt egy oldalajtó s hát ami ez után történt arra nem igazán számítottam. A kapuban nem egy élő szolga jelent meg, hanem egy vörösen izzó szemű szellemalak, egy igazi élőhalott lidérc. Lehet, hogy nem is volt olyan jó ötlet idejönni? Ekkor ez már sajnos mindegy volt…

A gróf várában

Miközben megpróbáltam titkolni a meglepetésem, elgondolkoztam azon, hogy egy lidérc a szellemkezével hogy nyitott ki egy ajtót? Egyáltalán mi szüksége van rá, hogy ajtót nyisson? Miért nem kukkant ki rajta csak úgy? Vagy ez csak így hatásos? Nem igazán tudtam mit tegyek, így valami olyasmit mondtam, hogy én bizony a föld és a kastély urát keresem, sürgős ügyben. Legnagyobb megdöbbenésemre a lidérc félreállt és beengedett. Először az jutott eszembe, ha tolvaj lennék, akkor ide milyen könnyű lenne bejutni. Aztán rápillantottam a szolgára, s már tudtam, hogy aki ide be akar törni az minden bizonnyal bolond. Vagy tucatnyi szempár meredt rám a sötétből és figyelte minden lépésemet. Miközben haladtunk keresztül az ízlésesen berendezett kastélyon azon gondolkoztam, hogy miként fogom magam kivágni ebből a helyzetből.

Beértünk a könyvtárba, ahol először találkoztam a gróf úrral, aki ha lehet még különlegesebb és félelmetesebb volt, mint a szolgái. Vénségesen vén embernek nézett ki, de a belőle áradó hideg fagyosabb volt, mint bármely szolgájáé. Valószínűleg szórakoztatta az enyhén ijedt szemem, nem is kérdezte meg, hogy miért jöttem. Elmondta, hogy a szintszívókkal (MIVEL???) kapcsolatban folytat kutatásokat és kalandozót keres, aki gyűjt neki néhány szvó-ektoplazmát.

Aha. Szóval szüksége van rám. Ezek szerint nem azért vagyok itt, mert én szerettem volna idejönni, hanem mert ő akarta. Nem nagyon tudtam követni a mondandóját, azonban a végén a kezembe nyomott egy térképet és kedvesen jó szerencsét kívánt. Uh. Tehát ezeket az ektoplazmákat nekem kell megszerezni? S végül cserébe kapok egy mágikus gyűrűt? Örültem, hogy elhagyhattam a kastélyt és nem akartak marasztalni éjszakára. Fogalmam sincs hogy utasítottam volna vissza.

Harmincnegyedik bejegyzés (306. nap)

Bár igyekeztem nem túl közel táborozni a kastélyhoz, az első éjszaka mégis rémálmok gyötörtek. Álmomban én voltam a gróf, a lidércekkel éltem a várban. Emberek támadtak a kastélyra, próbáltuk visszatartani őket, de sokan voltak. Végül a csőcselék betört az otthonomba és mindenkivel végeztek, engem pedig átszúrt szívvel kitettek a napra. Hát nem volt egy kellemes álom, verejtékben fürödve ébredtem belőle. Vajon a gróf egy vámpír? Egyre rosszabb ötletnek tűnt, hogy idejöttem.

Eszembe jutott, hogy a zene mindig segít. Néhány alapanyagból létre lehetne hozni egy zeneszerszámot, hogy ezt a bénító érzést, ami a birtokába kerített az álom hatására, valamivel ellensúlyozni tudjam. Ki is találtam, hogy a sok nálam lévő kacatból hogy rakhatnék össze egy lantot. Végül azonban fontosabbnak tűnt a távozás erről az átkozott helyről, mint hogy az összerakással bíbelődjek. Összepakoltam a holmim és elindultam északnak a labirintus felé.

Szörnyek, szörnyek, szörnyek

A mai napon elsőként a dombok közt egy hatalmas fémes bőrű sáska-szerű élőlénnyel találkoztam. Hallottam már róla, a kalandozók a városban móleonnak hívták. Összemértük a tudásunk és első alkalom ide, első alkalom oda, ezúttal győzedelmeskedtem is. Lehet, hogy megtört az átok? A csata után kivágtam a gerincét, mivel a lény halála után egy fém rúddá szilárdult. Kíváncsi vagyok, hogy mire lehet majd felhasználni. Annyi bizonyos, hogy sokat nem szeretnék magamnál tartani, mert egy darab is eléggé nehéz.

A móleont követően – még mindig a dombok és hegyek közt – találkoztam egy emberevővel. Ez a szörny még mindig túl nagy falat nekem. Úgy látszik, hogy egy jó darabig nem lesz még emberevő trófeám. Mostanában úgy érzem, mintha minden lépéssel rézbe, vagy ónba botlanék. Rengeteg fémet találok, talán túl sokat is. Lassan alig bírom vinni a sok kacatot, amit találok.

A hegyvidéken éppen elkezdtem olvasztókemencét keresni – hogy a lovag által kért bronzhegyű nyílvesszőket elkészítsem – amikor egyszer csak irtózatosan büdös szagot éreztem. Azt hittem, hogy valami nem volt rendben a reggelimmel, aztán rájöttem, hogy az egyik szikla mögött egy vadtroll tanyázik. Nem tudom, hogy a nagyobb lények miért gondolják úgy kisebbekről, hogy érdemes lenne agyoncsapni egy bunkóval. Tharr lássa lelkemet, én próbáltam lebeszélni az agresszív tervéről, sikertelenül. Hiába vagyok kisebb, mégis sokkal jobban forgatom a fegyverem.

Kalandozó a vadonban

A hegyek közt vándorolva találkoztam a mai napon egy Fairlight hívő gnóm nővel is, akit Csipke Rózsának hívtak. Tőle tudtam meg, hogy nem messze innen északra, van egy kalandozók által épített város, amit Fehérbércnek hívnak. Megköszöntem az infót, mielőtt tovább indultam volna. Egyre nehezebb a táskám, lehet érdemes lenne ellátogatni abba a városba. A búcsú után elindultam a Vangorf gróf által említett rejtekhely irányába.

A mai napon találkoztam még két Emberevővel, egy móleonnal, egy alpesi tehénnel és egy drasmólyommal. Az emberevők és a tehén is erősnek bizonyultak, így túlélték a harcot. A többiekkel sikerrel vettem fel a küzdelmet. Most este a napló felett visszagondolva a nap eseményeire, beugrott, hogy egy újabb olyan szörnnyel végeztem, amelynek egy példányával ma találkoztam először. Lehet tényleg múlik az első találkozás átka? Ez a drasmólyom ritka ronda egy állat, most így lerajzolva leginkább egy pávára hasonlít.

Harmincötödik bejegyzés (315. nap)

Vashegyű lándzsa. Tehát ehhez jó a móleonból kiszedett fémrúd. Muszáj volt megtudnom, mert nagyon izgalmasnak tűnt egy fém szilárdságú egyenes gerinc. Minden bizonnyal még sok mindenre jó, azonban nem a mai napon kezdtem kísérletezni ezzel, mivel gyorsan útra akartam kelni. Mivel a gróf rejtekhelyének bejárata közelében táboroztam le, így alig vártam, hogy belépjek az ősi épületbe. Reggeli után gyorsan összepakoltam, meggyújtottam egy fáklyát és már be is mentem a bejáraton.

A labirintus

Törpe vagyok, nincs különösebb bajom a földalatti helyekkel. Sőt! Mivel a legtöbb ilyen helyet törpék építették, kifejezetten jól érzem magam. Ahogy beléptem a bejárat közelében észrevettem egy a múltkora dombok közt látott lényt, egy vadtrollt. Minden bizonnyal azt gondolta, hogy egy lakatlan helyre beköltözhet. Láthatóan nem számolhat azzal, hogy törpe kalandkeresők bukkannak fel egyszer új otthona küszöbén. Vagy lehet, hogy számolt, de úgy gondolta meg tud velük verekedni. Hát a mai nap nem lesz a kedvence ennek az önkéntes barlangfoglalónak. Ő nem szerette volna, ha bemegyek, én nem szerettem volna, ha az utamba áll.

Ez a kibékíthetetlen ellentét végül harchoz vezetett, a harc pedig a házigazda halálához. A kilakoltatással biztosítottam lehetőséget más szörnyeknek, hogy a megürült lakrészt elfoglalják. A barlang hátuljában találtam egy folyosót amin keresztül a régi rom minden részére eljuthattam. Nem különösebben volt érdekes ennek a nedves kazamatának a felderítése. Egy pókháló itt, egy kanyar ott, egy zombi amott. Élőholtak? Ezen a helyen? Hova küldött a gróf? Bár, ha jól átgondolom, mire is számíthattam egy olyan gróftól, aki lidérceket tart háziszolgaként?

A labirintus mélyén

Az egész labirintust felderítettem. A mélyén egy újabb rovarral egy ocsmány szőrős pókkal hozott össze a balsors. Ahogy a zombikat, úgy ezt az ocsmány lényt is a túlvilágra küldtem. A pók holtteste mögött egy apró fém ládikót találtam, amit sajnos nem tudtam kinyitni. Egyszerűen nem rendelkeztem hozzá megfelelő kulccsal. Nyilván abban lehet az az átkozott szvó-ektoplazma. Próbálkoztam kőkéssel, erővel, azonban nem jutottam túl sokra egyikkel sem. Nem vagyok egy zárnyitó művész, vagy egy árnymanó betörő. Így a ládát nem tudtam kinyitni és kénytelen voltam a kincs nélkül távozni.

Miután újra friss levegőt szívtam először arra gondoltam, hogy visszamegyek, s elmondom a grófnak, hogy minden lényt legyőztem, de a mágikusan lezárt ládikát nem tudtam kinyitni. Ez azonban nem tűnt használható ötletnek. Szerencse a kulcstalanságban, hogy a gondolataimba mélyedve nem távolodtam el túlságosan a kazamatától. Ki tudja, talán táborozás közben újabb ötletem támad, s valahogy ki tudom hozni azt a fránya tárgyat.

Mielőtt rám esteledett még két említésre méltó esemény történt velem:

Először megtámadott egy alpesi tehén.
Később pedig megtámadott egy sünmedve.

A tehén felett eddig sohasem tudtam győzedelmeskedni, s sajnos az átok nem ma tört meg. A sünmedve azonban nem jelentett kihívást, s ez egyben azt is jelentette, hogy van végre elegendő süntüském, hogy készítsek egy szöges bunkót. Jaj nektek eddig halhatatlannak tűnő szörnyek. Jön nemsokára Bazaltkoponya, de ezúttal már szöges bunkó lesz nála…