Hellfire Club – Stranger Things sorozatajánló

A Stranger things esetében a recept valahogy így néz ki:

Végy egy nagy adag nosztalgiafaktort, amelyre az emberek jó érzésekkel emlékeznek. (Legyen ez a 80-as évek.) Add hozzá a kor szellemének megfelelő tizenéves gyerekeket biciklivel, az akkori divatot, frizurákat, keress egy álmos kisvárost Indianaban (Hawkins). Ehhez keverj hozzá egy kis misztikumot, öntsd nyakon egy jó nagy adag félelemmel a sötétségtől és az ismeretlentől, melyek az emberek legősibb félelmei. A szereplőket helyezd ebbe a környezetbe, s szabadíts rájuk a fenti dolgokat. Ez a kor azért is jó választás, mert nincsenek mobiltelefonok, nincs internet. Így a kommunikáció sokkal nehezebb, ahogy az aktuális rejtély kinyomozását is nehezíti. Így a csapatoknak folyton vezetékes telefonokat kell keresniük, ha kommunikálni akarnak egymással. Ha több ezer kilométerre vannak egymástól ez nem is lesz olyan egyszerű.

Ebbe a környezetbe helyezték a Duffer testvérek a saját szereplőiket és mondanivalójukat. Ők olyan mesélők, akik végre el is akarnak mondani valamit. A meséjük egy ősi gonoszról szól, amely a világ fátyolfüggönyén túl rejtőzködik. Ez a szörnyeteg arra vár, hogy történjen valami, aminek hatására előbújhat az árnyékból. Azonban Vecna nem csak várakozik, hanem tesz is a céljáért. Ehhez a történethez remek színészeket (ezen belül kifejezetten ügyes gyerekszínészeket) castingoltak a rendezők. Az ifjak közt többen is remek lehetőségekhez jutottak a sorozat által, az idősebbek közül pedig többeket az „A” listás színészek közelébe repített ez a sorozat. David Harbour karrierje ettől a szériától kapott igazából szárnyakat, ahogy Winona Ryder karrierjébe is is új életet lehelt.

Miért is működik?

Az alkotópáros kiváló forgatókönyvet írt. A sztori nem éppen a megszokott sablonokra épül, a történetvezetés friss és újszerű. Mindezt Dufferék úgy tudják átadni, ahogy a fantáziájukban megszületett, hiszen nemcsak az írást, hanem a rendezést is magukra válallták. S kik tudnák jobban megvalósítani azt a víziót, amit leírtak egy forgatókönyvben, mint maguk az írók. Jól éreztek rá az ekkorra már kifulladt „young adult” hullám után keletkező űrre, s ezt kiválóan kombinálták össze egy horrorisztikus történettel. Ritkán készülnek ilyen „alkotói produkciók„, mivel az efféle víziók általában többe kerülnek. Ebből következik, hogy a producerek anyagi értelemben véve, ellenérdekeltek az alkotási folyamatban. Ezt az alkotói szabadságot azonban a Stranger things esetében biztosította a Netflix, ami valószínűleg az egyik legjobb döntésük volt mindezidáig.

A Stranger Things már az első évadban is a streaming óriás húzónevévé vált. Az alkotók nem csak egy kiváló vízióval rendelkeztek, ezt megfelelő formában át is tudták adni. S hát ha a másik fent említett franchise-t nézzük és rögtön kibukik a különség. Nem minden ugyanis a CGI. Nyilván ebben a sorozatban is szükség van rá, azonban jelentősen kisebb mértékben, mint például egy manapság divatos szuperhős filmben. Így aztán a Stranger things-ben a szenzoros túlterhelés helyett egy érdekes, átgondolt történetet kapunk.

A politikai korrektség

Számomra érdekes volt újra megtapasztalni, hogy mennyi olyan dolog volt a 80-as években, ami mára szinte teljesen eltűnt. Manapság egyszerűen sok minden nem is kerülhet be egy ilyen produkcióba. A Lea 7 élete kapcsán beszéltünk arról a legutóbbi podcastben, hogy amikor visszakerül a lány a 90-es évekbe, s valaki azt mondja, hogy „buzi” arra Lea hogyan reagál. Mára teljesen inkorrektté váltak olyan szavak, mint a „cigány„, „buzi„, vagy éppen „zsidó„. Ha ilyet kimond valaki rögtön rásütik azt a bélyeget, hogy rasszista, vagy épp – az utóbbi esetben – hogy antiszemita (ami ugye még az első változatnál is rosszabb). Ezt a különböző „érdekvédő” csoportoknak köszönhetjük. Manapság társadalmilag nagyon sok minden nem elfogadott abból, ami korábban természetes volt. Emiatt lepett meg például, hogy Hellfire Club névre keresztelték a sorozatbeli D&D szerepjáték klubot.

Számomra az az „üldöztetés„, amivel a srácok küzdöttek ismerős volt, ha nem is ilyen mértékben éltem át azt. (Erről írok majd bővebben hamarosan.) Miközben néztem a D&D partit az első részben, azon is elmerengtem, hogy vajon a világ mennyit változott azóta? Bizonyos értelemben sokat, ugyanakkor sok szempontból ugyanabban a szarban ülünk, csak időközben fejlesztettek a „tálalásán„. Az emberek mindig is a félelmeik rabjai voltak. Ennek a generátora – a televízió – pedig évtizedek óta ott van minden lakásban. A 80-as években a sátánistáktól féltek, manapság a covidtól, a háborútól, inflációtól, vagy bármi mástól, amit a hatalmon lévők kitalálnak. Ennek tükrében kissé megmosolyogtató, hogy egy sátánista szektától való félelem volt az akkori kor emberének legnagyobb nemezise. Természetesen ebben a sorozatban sem véletlen a névválasztás (erről kicsit később). Érdekes gondolatkísérlet, hogyha valaki ilyen néven ma hozna létre bármilyen szervezetet, az mennyire tudna sikeressé válni.

Negyedik évad

Kifejezetten tetszett, hogy az alkotók ezt az ellenfelet az ember alapvető félelmeire építették fel. (Félelem az idegenektől, a sötéttől, az egyedülléttől és a belső démonainktól.) Ez az a fajta ábrázolásmód, amit Lovecraft örökségének is nevezhetünk. Ahogy kibontották a terveit, s a kezdetben értelmetlennek tűnő események formálódtak részről részre egy ördögi elme gonosz tervévé, úgy vált az antagonista egyre félelmetesebbé. Az külön piros pontot érdemel, hogy végül itt is az emberi gonoszság mértékteleségébe és mélységeibe kapunk bepillantást. Ez minden jó pszichológiai horror alapja.

szála tetszett nagyon. Max bátyjához fűződő viszonya kiemelt szerepet kapott az évadban. A színésznő annyira jól hozta a karaktert, hogy teljesen bevont a történetbe. Végig reméltem, hogy ennek a karakternek nem esik komoly baja. Eddie háttere is drámai, azonban ő ezzel együtt is nagyon pozitív kisugárzású. Nem véletlenül vált sokak kedvencévé az évadban. Kinézete leginkább Bon Jovira emlékeztetett engem. Kiváló volt a frizurája, s nagyon tetszett a gitárhoz fűződő viszonya. Lázadó, ugyanakkor csupaszív karakter, így aztán nem nehéz azonosulni vele. Az egyik legjobb jelenet volt, amikor gitárjával kiáll egy lakókocsi tetejére és dübörögni kezd a Metallicától a Master of Puppets című dal. Azon a ponton sokkal hevesebben vert a szívem. Rock’n’Roll Forever!

Az évad története

Én bizonyos szálakat teljesen feleslegesnek éreztem. Természetesen értem, hogyha a történet egy kis helyre koncentrálódik az idővel repetitív lesz. Emellett úgy tűnik majd a néző számára, hogy azon az egy kis helyen kívül, semmi érdekes nem történik a világban. (Ugye Tatooine?) Itt most kitágult a világ, azonban én nem éreztem, hogy ezzel minden esetben jól tudnak ezzel bánni a készítők. Van nem kevesebb, mint négy különálló szál, amelyek térben teljesen elkülönülnek egymástól. Az újszerű és érdekes húzásnak számít, hogy ezek a végső csatához sem érnek össze igazából. Az azonban elmondható, hogy 2 mellékszálban jóval kevesebb volt a feszültség, mint a fővonalakon. A hawkinsi események és Tizenegyes szálai voltak az évad tartópillérei. Az egyik helyen történtek a főgonosz tombolásának hála újfent az események, a másikban derült ki Vecna háttértörténete, illetve a legyőzésének módja.

Az orosz szál nagyon kilógott nekem. Sok mindent elmond róla, hogyha teljes egészében a vágóasztalon végezte volna, akkor sem lett volna hiányos a történet. A pizzás autós szál meg számomra Gyűrűk urás-ra sikerült. Úgy éreztem magam, mintha Frodót és Samut nézném, akik csak mennek, csak mennek, és csak mennek a hegy felé. Bennem egy idő után óhatatlanul is kialakult az az érzés, hogy „oké, csak haladjunk már„. Sokáig nekem ez sem tűnt erősebbnek az orosznál, azonban feljavul, amikor Tizi történetvonalával összeér.

A sorozat Tizenegy történetére fókuszál (ő a protagonista). Ennek megfelelően a legfőbb küzdelmet neki kell megvívnia az antagonistával. Ehhez az évad elején nem rendelkezik megfelelő tudással, ami kiváló húzás, hiszen a felkészüléshez mesterek és segítők kellenek. Vele ellentétben az antagonista viszont nemcsak cselekvőképes, hanem meglehetősen erős is. Ők ketten nem csak a gonosz fél tervei miatt állnak szemben egymással, egy személyes ellentét is feszül köztük. A főgonosz személyét elég hamar kitaláltam, ahogy Tizenegy előtörténeti drámájának megoldása is világos volt számomra szinte a kezdetektől.

Hellfire Club

Ha egy másik síkon vizsgáljuk meg a történetet, akkor látható, hogy a Pokoltűz Klub miért volt egy szükségszerű választás. Ez vetítette ugyanis előre az évad történéseit. Vecna, mint főellenfél először egy D&D játékban kerül elő, amit a gyerekek játszanak a klubban, ahová csak és kizárólag „kiválasztottak” léphetnek be. Nem véletlen, hogy vissza-visszatér ez a szerepjátékos motívum. A D&D egy „high fantasy” szerepjáték, amelyben olyan hősök bőrébe bújnak a játékosok, akik bátran kiállnak a világot elpusztítani igyekvő gonosszal. Szimbolikus, ahogy kihívják Vecnát minden szinten, miközben játszanak. A Pokoltűz itt utal az antagonista lakhelyére, amit később mások is pokolként aposztrofálnak.

Az Eddie által mesélt játékban résztvevő játékosok az egész évadban úgy viselkednek, mintha az általuk játszott karakter bújna az ő bőrükbe és nem fordítva. Ez ad egyfajta magyarázatot azokra a cselekedetekre, amelyek egy ilyen helyzetben lévő épeszű ember nem tenne meg. Vagy legalábbis nem így. Tervezem, hogy visszanézem és kielemzem azt a bizonyos játékot az első részből. Több, mint valószínű, hogy elmondja a cselekmény nagyobb részét.

Ezt eddig tudtommal Rowling írta meg a legjobban a Harry Potter első részében a varázslósakknál. Ugyanis ott utalások voltak a további könyvek egyes cselekményeire. (Akit érdekel a dolog, az nyugodtan olvasson utána.) Én pont emiatt figyelek minden filmben azóta az efféle külön kis játékokra. Ez ugyanis kiváló lehetőséget ad az íróknak arra, hogy a cselekményről előre mondjanak el bizonyos információkat azoknak, akik elég figyelmesek. Az első részben a csapat egy színtiszta 20-as dobással nyer, ami D&D-ben mindenképpen sikernek számít. Ez előre vetíti például azt, hogy a végső csatához szükség lesz a szerencsére. Ugyanis a 20-as dobás nem csak siker, emellett egy majdnem vesztes csata utolsó dobásaként, szerencsésnek is mondható.

Összesítő

Számomra ez a forgatókönyv, valamint a horror kiváló megvalósítása, kiemelkedő szintűvé teszik ezt a sorozatot. Sőt, mivel hozzám a horror műfaj közel áll, így jelenleg az egyik legjobb sorozatnak tartom a Stranger Things-et. Számomra minden eddigi évad jól működött, nincs ez máshogy a negyedik évaddal sem. Voltak olyan részek, amelyek kimaradhattak volna, azonban az is érthető számomra, hogy a közönséget ki akarták szolgálni. Ennek egyik látványos momentuma, hogy Hopper karaktere a harmadik évad után visszatérhetett. Ha ő halott maradt volna, akkor egy egész mellékszálat ki lehetett volna hagyni. Minden bizonnyal az alkotók az utolsó évadban terveznek még ezzel a karakterrel valamit.