Hős Krónikák – MAGUS verseny a Dungeon-ben

dungeon.hu (logo)

Korábban már írtam a Hős Krónikák-ról azonban most eljött az idő, amikor elkezdem megvágni a videókat és azok sorban felkerülnek a csatornára. A MAGUS versenyre 2022. május 28-án került sor a Dungeonben, ahol én korábban csak HKK versenyen vettem részt. Bár próbáltam meggyőzni arról Abbas Krisztiánt is, hogy legyen benne a csapatunkban, ő nemet mondott. Így aztán Czitler Sándor-ral, Mészáros Tamara-val, és a fiammal Boti-val alkottuk a csapatot. Erről hamarosan felrakok több videót is. Addig is jöjjön előzetesként egy meglepetés írás az oldalra az egyik csapattársam, Tamara tollából.

Előtörténet

Minden szerepjátékra készített karakternek van előtörténete, ahogy többnyire a könyvek, forgatókönyvek szereplőinek is. Nálam ez többnyire a kinézeten kívül a gondolkodásmódját, az alapvető mozgatórugóinak leírását, vislekedését mutatja be. Emellett szoktam írni egy rövidített élettörténet, mely elmondja, hogy nagyjából mit csinált az életében korábban. Benne van, hogy kikkel találkozott (mellékelem itt a kapcsolatok leírástá és képét is többnyire), kik azok, akiket nem kedvel, vagy éppen ki az, akikkel ellenséges a viszonya (ha van ilyen). Ez nálam lazán bele szokott férni 1-2 oldalba, azonban amit Tamara készített, az engem nagyon meglepett. Így aztán megkérdeztem, hogy közkinccsé tehetem-e a Hős Krónikák kalandmoduljának egyik hősét Caran Tiana-t, a szürkét.

By Mészáros Tamara

Caran Tiana a Szürke (7. szintű fejvadász)

I. A kezdetek

 P.sz (Pyarron szerint) 3649-ben születtem a déli Városállamokban. Gyermekkoromból leginkább arra emlékszem, hogy állandóan úton voltunk. Apám kereskedő volt és mivel a család mindenhova vele tartott, így állandóan az utakat róttuk. Mint említettem ezekből a boldog időkből csak foszlányokra emlékszem: leginkább arra, hogy miképpen játszottam idősebb testvéreimmel, Siraggal és Dammal, vagy éppen a karavánt kísérő kutyákkal. Ha visszagondolok rá, felrémlenek bennem még a vidám hangulatú tábortüzek, melyeket esténként gyújtottunk.  Milyen régen is volt ez már. Jószerével egy pillanat alatt változott meg az addigi életem. A nap semmiben sem tért el a megszokottaktól. Este letáboroztunk, s míg a felnőttek elkészítették a vacsorát, én testvéreimmel játszottam. Aztán besötétedett, azonban soha többé nem úgy kelt fel a nap, mint korábban.

Az idő ősszel gyakorta fordul esősre, borongósra. Ez az éjszaka is ilyennek ígérkezett. Így mindenki a szekreken keresett menedéket. A pihenni készülő emberek nyugovóra tértek. A csendet, csak a madarak és a környéken élő vadállatok neszezése törte meg. Ezen felül a táborban pihenő lovak közül horkant fel 1-1, illetve az őrök lassú léptei jelezték, hogy a tábor nem védtelen. Távolról nézve csak néhány “járkáló fáklya” voltak csupán, mely jelezte az ellenséges szemeknek, hogy vigyáznak a karavánnal utazók álmára. Az éjszakai eső által biztosított monoton és megnyugtató hang mély álomba ringatott. Senki sem sejtette, hogy a karaván története rövidesen véres véget ér. Mire a családom és én felriadtunk a csatazajra, addigra már teljesen elvesztünk. Néhány szekér már lángolt, s a sötétben settenkedő alakok, könnyűszerrel végeztek  az éppen őrséget vállaló kísérőkkel, valamint ezt követően a segítségükre érekezőkkel.

Szörnyű pusztulás

Mivel még kisgyermek voltam, így nagyon megijedtem, ahogy mindenki más is a családomból. Atyám és legidősebb bátyám hangosan kiabálva figyelmeztettek bennünket és félig felöltözve fegyvert ragadtak, hogy védelmünkre keljenek. Anyám engem felkapott és másik testvéremmel együtt futásnak eredt. Válla fölött kikukucskálva láttam, ahogy egy éles pengével egy alak keresztülszúrja atyám mellkasát. Ez a kép örökre az elmémbe égett.

Próbáltam ugyan becsukni a szemem, de nem tudtam. Dermedt rémülettel néztem ahogy atyám a földre rogy, miközben a biztonságos erdő felé futottunk. Belefúrtam a fejem anyám vállába és még szorosabban kapaszkodtam. Könnyek hulltak a szememből, azonban egy hang nem sok, annyi sem hagyta el a torkomat.

Menekülés az erdőben

Végül beértünk  az erdőbe. A karavánból itt már csak a felgyújtott szekerek lángjai látszódott. Anyám nem állt meg velem, így egyre mélyebbre értünk az erdőbe. Egyszer csak megtorpant, mert egy idegen férfi hang szólt a sötétből.  Úgy tűnt, hogy csapdába estünk. Anyám felsikoltott, majd irányt változtatott és megpróbált egy másik irányba tovább menekülni. De hiába. Két haramia, két bűzlő, sötét alak ért utol bennünket. Az egyik megragadta anyámat és a földre lökte. Már ekkor megcsapott a belőle áradó bűz. A sötét alakok így is félelmetesek voltak, azonban a könyörtelen, lassú, ugyanakkor fenevadat idéző mozgásuk tette őket igazán félelmetessé. Testvérem eszmélt legkorábban, megragadta az anyám övén függő tőrt és az egyik támadónk felé szúrt vele. A gyenge szúrás inkább felbőszítette a támadónkat, mintsem súlyos sérülést ejtett rajta.

A következő pillanatban Dam szeme kikerekedett! Ellenfelünk – vele ellentétben – nem hibázott. A testvérem szájából vér buggyant elő és lehanyatlott a földre. Az alak a mellkasára lépett és úgy húzta ki belőle kardot. Anyám zokogva rogyott a földre fia holtteste mellé. Én mozdulni sem mertem. Szótlanul, csendben állva próbáltam felfogni az imént történteket. A támadók ismeretlen nyelven szót váltottak egymással, majd megragadtak mindkettőnket és kivonszoltak az erdőből. A táborban már vége volt a csatának. Ellenfeleink senkit sem veszítettek, az utzók viszont szinte mindannyan holtan hevertek.A néhány túlélő gyermeket és asszonyt – velünk együtt – felterelték egy szekérre és elindultunk. A kocsi lassan haladt és némán gurult az éjszakában.

Újabb megpróbáltatások

Mire a kikötőbe értünk a hajóhoz, addigra a foglyok fele meghalt. A felnőttek (köztük anyám) nem beszéltek róla, amikor a hajófenékből elhurcolták őket. Néha hallottunk sikolyokat, így a fantáziánkra bízták, hogy mi történt. Amikor együtt voltunk próbált megnyugtatni, azonban én valamiért nem voltam zaklatott. Úgy tűnt azon az éjszakán minden könnyem elfogyott és belül most leginkább ürességet éreztem. Néha ez átváltott tehetetlen düh és harag érzésébe. Anyám – bár próbált erősnek tűnni – folyton rágódott. Láttam rajta, hogy leginkább az tartja életben, hogy vigyáznia kell rám.

Egy mondat élesen megmaradt a fejemben a mai napig, annyit ismételgette a sötét hajófenéken:
Fuss! Menekülj! Szökj meg, amint lehetőséged lesz rá! Ne nézz vissza és ne maradj ezen szörnyű emberek közelében!” Aztán hamarosan beteg lett. Napról-napra gyengéb lett, majd az egyik reggel nem  ébredt fel többé. A megpróbáltatások, a gyász, a kimerültség szép csendben megölték. Bármennyire is próbált engem védeni, végül felette a halál győzedelmeskedni tudott.

Egyedül maradtam! Bár voltak akiket a karavánról ismertem, úgy tűnt mindenki magányosan, befelé fordulva vívja a saját harcát. Nem tudom miért, s azt sem hogy miképpen, azonban én valahogy nem hagytam el magam. A mindennapos félelem elillant belőlem, vagy az is lehet, hogy csak megszoktam. Állandóan anyám szavai jártak a fejemben. “Fuss!

Fuss! Menekülj! Szökj meg!”

Meg is fogadtam anyám tanítását, és nem is vártam sokáig az első próbálkozásra. A hajónk egy sötét éjszakán érkezett meg Gorvik egyik kikötőjébe. Reggel a legénység egy része eltávot kapott, így kínzóimból kevesebben maradtak a hajón. Amúgy sem voltak túl éberek, de miért is lettek volna. Egy hajóról senki sem próbálkozik a szökéssel a tengeren. Így hát vártam! Tudtam, hogy hamarosan le fog  jönni valaki, hogy kielégítse vágyait a női foglyokon. Nem is kellett sokáig lesben állnom! Már az első napon eljött az idő, mikor a fedélköz ajtaja kinyílt és két férfi jött be rajta. Több sem kellett nekem. Miközben a nőket vizslatták én a sötétben ellopakodtam a nyitva hagyott ajtóig, s azon kisurranva elindultam a fedélzetre.

Az első megpróbáltatás akkor várt, amikor a hajóról a vízbe kellett ugrani. Bár tudtam úszni, azonban eddig csak a nyugodt vizű tavakban próbálkoztam. A tenger teljesen más volt! “Fuss!
A víz nyugodtnak tűnt elsőre, azonban a pár száz méterre lévő kikötő elérhetetlennek tűnt. Szerencsére a fedélzet teljesen kihaltnak bizonyult. Kevesebben maradtak, mint arra számítottam. Észrevétlenül le tudtam ereszteni egy üres hordót a hajó mellé, majd lemásztam és lassan evezve elindultam a sötét tengeren a kikötői felé. Amikor már fél úton jártam a part felé, akkor elöntött az öröm. Könnyedén sikerült kijátszanom fogvatartóimat, azonban ez az érzés korainak bizonyult. Sikerült ahhoz a dokkhoz megérkeznek, ahol a tervek szerint a hajónk kötött volna ki. A hordón hánykolódva eljutottam a partig, ahol a szerencsém cserben hagyott.

Siker, vagy mégsem?

A dokknál két ember beszélgetett, s mikor kimászta a partra az egyik pont rám nézett. Elsőre fel sem fogta, azonban a kezdeti meglepetést felváltotta a szemében a felismerés. Elkiáltotta magát! “Menekülj! Szökj meg!” – zakatoltak a fejemben anyám szavai. Elkezdtem szaladni előlük. Hordóra fel, átugorva egy ládára, mígnem egy zsák kicsúszott a lábam alól, s elestem. Ekkor ért utol a csirkefogók vezetője, a hajó kapitánya, aki rögtön tudta, hogy ki vagyok. Elszökött a portéka. Lefogtak, miközben a kapitány dühösen magyarázott a másikra, aki szótlanul bólintott. Már a kezem gúzsba volt kötve és indultunk volna vissza a hajóra, amikor a másik férfi megszólalt. Nem láttam az arcát, mert egy csuklya mögé rejtette. Azonban tartása egyenes volt, mozdulatai és beszéde is határozott. Úgy tűnt alkudoznak, s végül elegendőnek bizonyulhatott az összeg, mert a másik aranyakat vett elő az erszényébe és kifizetett.

Engem. “Fuss! Ne most anyám!” Az idegen megfogta a kezem és elindultunk kifelé a kikötőből,. Nem ellenkeztem, nem láttam értelmét, csak sodródtam az árral és vártam az ismeretlent.

II. Kiképzés

Az ismeretlen idegenről kiderült, hogy valami titkos szervezet tagja. Addig azt sem tudtam, hogy mit jelent maga a szó: fejvadász. Az idegent igencsak meglepte, hogy egy kislány észrevétlenül lejutott a hajóról. Úgy vélte érdemes lenne egy próbát tenni velem. Mivel úgyis egy elveszett lélek voltam, aki nem hiányzott senkinek, így a Testvériség kebelén találtam új otthont magamnak. Azonban egy ilyen szervezet szolgálata nem egyszerű feladat. “Fuss!

Nem ajánlom senkinek sem ezt a “foglalkozást”. A kiképzők kegyetlenek, minden lépésért meg kell küzdeni a többiekkel. Rengeteg fájdalom, kín árán válhat valaki a céh szolgájává. (Nem, nem taggá, szolgává, gyilkoló, érzelemmentes fegyverré.). A fiatalok többsége ezt meg sem éri, azonban még mindig nem vagyok biztos benne, hogy én jártam jól azzal, hogy túléltem azt az időszakot. Mind a test, mind pedig a szellem kegyetlen próbáknak van kitéve. S bizony itt közben nem születnek nagy barátságok. Mindenki tudja, hogy könnyel előfordulhat, hogy a tegnapi barát holnapra egy legyőzendő akadály lesz a fejvadásszá válás göröngyös útján. S hogy miként bizonyultam alkalmasnak? Hát kezdetben nem fizikailag. Sokkal inkább az akaraterőm, illetve az eltökéltségem (hogy mindenképpen túlélem) volt nagy, as közben egyre visszhangoztak bennem anyám szavai.  “Szökj meg, amint  lehetőséged lesz rá!

Túlélni a túlélhetetlent

Elhatároztam, hogy túlélem, hogy mindenkinek visszafizethessem a tartozásom mindazért, ami velem és családommal történt. Ehhez a legjobb helyen voltam, hisz éppen arra képeztek ki, hogy miképpen tudom az efféle adósságaimat leróni. A kiképzők meg voltak győződve róla, hogy az érzelmek feleslegesek, mert feleslegesen elterelik a figyelmet és megzavarják a gondolkodást. Hideg fej és érzelemmentes lélek, csak erre van szükség. Mindent meg is tettek érte, hogy ilyen legyen. Azonban az emberi érzelmek mindennél nagyobb erőt adnak. S ugye a szabad akarat itt is fontos, így végül a józan eszemet is sikerült megőriznem, miközben a szervezet fejvadászává váltam.

Kezdetben apró feladatokat bíztak rám. Vigyek el egy csomagot valahova, vagy éppen hozzak el egyet valahonnan. Kezdetben nem is értettem, hogy minek vessződtek a kiképzéssel, ha futároknak való munkáat akarnak rám bízni. A bizalom viszont kétélű fegyver. Miközben egyre biztosabb lett benne a céh, hogy hűséges szolgájuk vagyok egyre érdekesebb, s ezzel együtt a lakhelyemtől egyre távolabb eső feladatokat bíztak rám. “Ne maradj ezen szörnyű emberek közelében!

III. A halál csak a kezdet

P.sz. 3665-t írtunk és roppant hideg telünk volt. A feladat az volt, hogy egy embert kellet elkísérni a Hat  Város Szövetségének területére feltűnés és nyom nélkül. Az utat gyalogosan kellett megtennünk a Gályák tengere mentén, illetve azt követően a hegyek át. Nem éppen volt szokványos, hogy az egyik nagyobb “vértestvér” is velünk tartott erre az útra. Nagyon zárkózottnak bizonyult, be sem mutatkozott. A két fejvadászkard látványa elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy ne tegyek fel ostoba kérdéseket. Ha tudnom kell valamit, majd elmondják. Igazából engem ez nem is érdekelt. Végre egy külhoni küldetés, végre egy esély, hogy eleget tegyek anyám kérésének! “Szökj meg, amint lehetőséged lesz rá!

Már jó ideje magunk mögött tudtuk a gorviki határt, s minden lépésünk úgy alakult, ahogy eredendően terveztük. Nem keltettünk feltűnést, s nyomokat sem hagytunk. Öten vágtunk neki az útnak, az idegent és a “vértestért” is beleszámítva. A bonyodalom a hegyekben kezdődött, ugyanis itt a váratlanul felbukkant két kilétét feltűnően titkoló alak. Velünk a megbízó találkozott csak, nekem annyit sikerült meglesnem, hogy valamilyen dobozkát vett át tőlük. Nem, ez még nem az a pillanat. Annak megtervezése ugyanis fontos, ha az ember nem szeretne egész eljövendő életében a háta mögé tekintgetni. Egy gorviki fejvadászklántól nem lehet csak úgy lelépni. Valahogy meg kellett halnom, hogy aztán végre élhessek! “…amint lehetőséged lesz rá!

Egyik nap aztán letáboroztunk egy a parthoz közeli sziklaperemen. Védett mégis jól belátható hely volt (és alkalmas a terv végrehajtására). Nem voltam biztos magamban, de nem volt választásom. Egyedül, barátok nélkül ez nem is egyszerű feladat. Úgy tűnt ugyanis, hogy mellém szegődött a szerencse. Még nappal megpillantottunk néhány idegent, akik minket követtek. (Ennyi erővel ki is írhatták volna egy zászlóra, hogy jönnek.) Épp ezért választottuk ezt a helyet, mert sejtettük, hogy az éjszaka ránk fognak törni.

Árnyak az éjszakában

Természetesen ezt megbeszéltük, s be is rendezkedtünk rajongóink fogadására. Én kisurrantam a tűz fényköréből és óvatosan közel tudtam kerülni az egyik szélső támadóhoz. Már az első években is elbuktam volna, ha a kiképzésem során ilyen ostoba hibákat vétek. Ellenfeleink szétszóródtak. Bizonyára úgy gondolták, hogy így nagyobb lesz az esély, hogy közel kerüljenek hozzánk. Egy gyors vágás és máris egyel kevesebben rontották a levegőt. A holttest felett állva azon gondolkodtam, hogy milyen szerencse, hogy az éjszakai támadók kedvelik a fekete színt! Gyorsan megragadtam és lehajítottam a szikláról. A támadók ezt követően megindították a “hadműveletet“. Nem cifrázták túl, a számbeli fölényükre alapozták a stratégiát.

Szánalmas. Nyílt harcba kellett keveredtem velük, hogy a tervem következő fázisát is végre tudjam hajtani. Több támadó figyelmét magamra vonta, majd harc közben elkezdtem hátrálni a sziklaperem és egyúttal a tenger felé. Ahogy távolodtunk a tábortól a támadók egymásból nyertek önbizalmat. A megfelelő pillanatban egy gyors előrelépés és egy szúrás a nyak irányába, s máris egyel kevesebb ellenféllel néztem szembe. (Nem szeretek ölni, azonban a cél ezúttal szentesítette az eszközt.)

Peremtől a tengerig

Egy másik támadót csak megsebesítettem, hiszen kellett legyen egy tanú aki látja, amikor leesem a peremről. Bár B tervként ott volt a fekete ruhás alak, aki remélhetőleg csak összezúzta magát a sziklákon. Már csak annyi kellett, hogy a tenger ne vigye magával reggelig. Az utolsó támadásban hagytam, hogy ellenfelem fegyvere sebet ejtsen rajtam, miközben ellöktem magamról. Elvesztette egyensúlyát és a hátára esett, miközben én a tengerbe zuhantam. “Szökj meg! Sikerült anyám!”

Ma visszagondolva a tervem nem volt éppen kockázatmentes. Szabad voltam, reméltem, hogy örökre. A felszerelésem nagy részét hátra kellett hagynom, de igazából semihez sem kötódtem. A ramierám velem volt, így nagy baj már nem történhet.. Tüzet nem gyújthattam (bár ha jobban belegondolok, nem is volt mivel). A tenger jéghideg volt ősszel. Rejtekhelyemről még végignéztem, hogy társaim utánam kutatnak, s felfedezik a holttestemet. Szerencsére még látták a “holttestemet“, mielőtt a reggeli dagály kivitte a nyílt vízre. Hivatalosan is halott voltam. Már csak túl kellett valahogy élni a telet és észrevétlenül el kellett jutnom egy nagyobb városba, illetve onnan Pyarronba.

IV. Titkom, titkom…

Halálomat követően minimális mennyiségű pénzem maradt. De nem is igen mutatkozhattam, így aztán esténként besurrantam a falvakba, s jobb híján elloptam, amire szükségem volt. 1 tojás itt, pár répa amott, csak úgy, hogy ne tűnjön fel a helyieknek. A kiképzésem itt bizonyult csak igazán hasznosnak. Az első szabad napjaimat, heteimet az ott taultak csiszolására használtam fel. Nagyjából 2 hete kószáltam a part mentén, amikor már úgy íteltem meg érdemes lehet megkockáztatni a hajózást a Gályák tengerén Pyarroni területre. Egy faluban aranyat nyomtam az egyik halász kezébe, aki cserébe átkelt velem a tengerszoroson.

Miután a túloldalt partot értem kezdtem csak el igazán érezni azt, hogy sikerült! Azonban itt kezdődött életem hátralévő része, ami reményeim szerint hosszabbra nyúlik, mint a gyermekkorom. Ki kellett találnom, hogy mihez is kezdjek magammal a hátralévő életemben. Vissza nem akartam menni.

Az elúlt évek kellőképpen megutáltatta velem Gorvikot, valamint a gorvikiakat. Nekik köszönhetően veszítettem el a családomat és éltem át megannyi kínt és fájdalmat. A nálam lévő kevés felszerelés legértékesebb része az volt, amit a klán könyvtáában másoltam le hónapok alatt. Volt egy nagy raks információ a birtokomban fejvadász céhekről, politikai manőverekről, néhány titkos paktumról. Tudtam, hogy ez Pyarronnak sokat érhet, már csak el kelett juttatnom valahogy a kémjeikhez. Nagyjából két hónapba telt, mire találtam egy olyan személyt, aki úgy gondoltam, hogy kapcsolatban állhat ilyen emberekkel. Nem akartam túlbonyolítani, ezért egy alkalmas időpontban betörtem hozzá és minden iratot nála hagytam.

A másik oldalon

Kockázatos lépés volt, azonban mit sem tudtam ezen szervezetek működéséről, még a saját klánom felépítéséről se túl sokat. (Azok egy részét is az iratok lemásolásakor tudtam meg.) Úgy éreztem az életem kezdett egy új, csendesebb és talán biztonságosabb mederben folyni. Ott van mondjuk a híres Erion, melyről hallottam már pletykákat, s amiről a népek úgy beszélnek, mint a Kalandozók Városáról. Torozon Tavernája messze földön híres róla, hogy mindig tele van kalandkeresőkkel. Talán jó lenne megnézni, gondoltam, azonban a sors közbeszólt ismét. Egy ablakon bedobott tárgy tört szét előttem, s a belőle áradó füsttől elkábultam.

Nos hát, úgy tűnik az utazást bizonytalan időre elnapolták azok, akik elraboltak. Egy szinte üres szobában kezdtem ébredezni, egy székhez kötözve. Kilestem a lehúnyt szemem alól, azonban a fejem zúgott a szertől, amitől elájultam. Agyamban egy csiga lassúságával próbálták felvenni az idővel a versenyt a gondolataim. Gyengének éreztem magam, nagyon gyengének. Anyám szavai elkezdtek zakatolni újra a fejemben. “Szökj meg! Könnyű azt mondani…“. A látásom homályos volt, a kezeim megkötözve, s a beszélgetésből ítélve többn is vannak a szobában. Egy lehetőségem volt: játszom tovább az ájultat, s közben hallgatom a beszélgetést, hátha segítségemre lesz valahogyan.

Hangok a szobában

“Szóval azt mondod, hogy a csomagot ez a nő hagyta Siar házában?” – mondta egy mély hangú kimért  hang (Igen, egy név, beszélj csak tovább…).
“Igen! Már egy ideje figyeltük azt a lányt. Sokat kérdez, s a pénét információk gyűjtésére használja. Aztán meg betört a házba és nálam hagyta ezt a csomagot.” – válaszolt egy  ismerősnek tűnő férfi hang.
“Jól van, elmehetsz, majd mi kikérdezzük!” – Ezután az ismerős hang gazdája kiment a szobából.

“Nos!” – kezdte immár hangosabban a másik hang. – “Kedves hölgyem! Tudom, hogy magánál van, nyugodtan felnézhet.”
A hang gazdája cseppet sem volt ellenséges, sőt amikor felnéztem rá egy megtermett, kifejezetten jóképű férfi állt előttem. (Korábban nem nagyon volt lehetőségem megbámulni a férfiakat, azonban egy pillanatra elkalandoztak a gondolataim.) Ruházata díszes, minden bizonnyal nemesi származású, oldalán egy súlyos lovagi kard függött. A ruhán viselt címert nem ismertem fel, de valamiért biztos voltam benne, hogy pyarroni.

Még egy, meg még egy

A teremben volt még egy másik férfi is. Teljes vértet viselt, s úgy járkált benne, mint én a hálóruhámban. Mintha nem lenne súlya. A nyakában egy nem sok jóval kecsegtető Uwel szimbólum lógott és éppen egy vaskos asztalnak támaszkodott. (Ha a nemesen túl is jutnék, a lovaggal nem szívesen akasztanék tengelyt – mértem fel gyorsan a helyzetemet.) Úgy tűnt nincs más választásom: ki kell várnom, hogy mi fog történni. Arca komor volt, érzelemmentes, bár enélkül is tudtam volna, hogy veszélyes. Az árnyékban rejtőző harmadik embert alig tudtam kiszúrni. Csuklyát viselt, mely teljesen elfedte az arcát. Alkatra sokkal kisebb volt a másik kettőnél. (Legalább nem gorvikiak.) Csak remélhettem, hogy itt az előbb kérdezz, s utána öld meg módszer a divat, ellenben Gorvikkal.

Kiderült, hogy a lovag elhatározta, hogy társalgásba kezd velem. Bemutatkozott, Fiell Car Thon-nak hívták, majd megkérdezte a nevemet. A fejem még mindig kicsit kába volt. Egy darabig gondolkoztam, hogy mennyit tudhatnak rólam, s közben felmértem a fickót. Kedvesem mosolygott, talán az 50-es évei körül járhatott. Bár elsőre vidámnak tűnt, azonban a mosoly mögött lesben állt egy ragadozó. Volt már részem kemény kihallgatásban, ez azonban így most valóban félelmetesnek tűnt. (Nosztalgiával gondolok Gorvikra? Nem vagyok normális!) Úgy döntöttem, hogy azzal semmi bajt nem csinálok, ha megmondom a nevem. “Caran Sil!” – Láthatóan mindenki megkönnyebbült kicsit. Ők azért, mert nem hazudtam, én meg azért, mert ők megkönnyebbültek. Kiderült, hogy tudják a nevem és az érdekelte őket, hogy a csomag hogyan került a birtokomba. Mivel az őszinteség tűnt a legbölcsebb megoldásnak – és a Uwelitával amúgy sem akartam összeakaszkodni – ezért hát elmondtam nekik a történetem.

Végszó helyett

Itt nem zárult volna le a történet, azonban Tamarának eddig volt ideje megírni a versenyig. Így a Szürke (miképpen kapta a becenevét), a Krán megmozdul (amely leginkább a Dúlás nevű eseményben való részvételét írta volna le), A nyugalom tengere (amely a váratlan fordulatról a szerelemről és a családról, és egy szívességről szólt volna), az Üzenet egy régi baráttól (Fiell Car Thontól kapott levél és a régi/új barátokkal való útnak indulásról szólt volna) nem készültek el. Számomra érdekes volt egy ilyen hosszú élettörténet, ezért is kértem meg Tamarát, hogy hadd osszam meg veletek. A szerkesztői és a lektorálási munkát igyekeztem megcsinálni, remélem kevés helyen maradtak benne hibák.

Megjelenés és jellem

Caran Sil, egy az átlagosnál vonzóbb nő, azonban mivel ezt nem tanulta meg kihasználni neveltetése során, ezt inkább elfedi. Haja fekete (vagy bármilyen, ha szükséges), szeme színe sötétszürke (innen jött a szürke becenév). Jobb szeret visszahúzódni, nem szeret a társaság középpontja lenni. Befelé forduló, ugyanakkor ebből kifolyóan kiváló megfigyeő. A háború után családot alapított, azonban a szülés és a béke évei nem látszanak meg rajta. Minden nap edzésben tartja magát. A hétköznapokban a pyarroni divatnak megfelelő, többnyire polgári öltözéket visel. Ez általában fehér szoknyanadrágot, lenge fehér felsőt és kényelmes cipőt jelent. A korai idők tapasztalatai után nem szeret feketében járni, mert az többnyire halállal jár. S nem szereti, ha a kezéhez túl sok vér tapad. Természetesen így is felölti néha, ha a munka megköveteli. Bár igazából már visszavonult, s javarészt a családjára koncentrál, azonban a mai napig oktatóként tevékenykedik Pyarron titkos szolgálatánál.

Kezdetekben sokkal tüzesebb volt, azonban a jelleme és személyisége az évek alatt sokat finomodott. Igyekszik a jó dolgokat megélni, s ez egyértelműen a családjára való koncentrálást jelenti leginkább. A kiképzésének egy pozitív hozadéka, hogy nincsenek álmatlan éjszakái a háború alatt átéltek és az általa elveszejtett emberek miatt. Egyszerűen gondolkodik, s ha muszáj cselekszik. Úgy véli, hogy mindig a legkisebb rosszat kell választani a jó ügy érdekében. Még akkor is, ha ez időnként együtt jár veszteségekkel. A kényelmes élet semmit sem változtatott éberségén. A vérében van, hogy figyeljen a környezetére, és annak változására. Többnyire higgadt, nyugodt és megfontolt. Kiemelkedő fontosságú számára a hűség, amely Pyarronhoz, a barátaihoz, illetve a családjához köti.

Címke , , , , .Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.