Posted on
by Robi

2 hónappal ezelőtt írtam egy bejegyzést a honlapra Csalás a játékokban címmel. Már akkor megígértem, hogy konkrét példákat is írok a cikk második részében arról, hogy milyen csalásokkal találkozhatunk játékokban. Nagyon fontos azonban elmondani, hogy attól, hogy bizonyos mintákat valaki felismerni vél, még közel sem biztos, hogy a másik fél csalna, vagy csalni akarna. Rengeteg olyan szituáció adódhat, amelyben egy becsületes játékost vádol valaki csalással, míg eközben a valódi csalók trükkjei rejtve maradnak. Nagyon fontos, hogy alapvetően a cikk azokkal a csalási módokkal foglalkozik, amelyben a tisztességtelen előnyszerzés szándékos. Érintőlegesen teszek említést arról, ha valaki szabályismereti hiányosságok miatt hibázik.

Fontos arra felhívni a figyelmet, hogy csalással vádolni egy ellenfelet bármilyen játékban elég nagy felelősség. Ha valakiről bebizonyosodik, hogy nem tett semmilyen szabályelleneset, attól még a hírneve sérülhet. Ezért jól meg kell gondolni, hogy kit és miért vádol meg ellenfele csalással.

1. Csalás RPG játékokban

Már az előző bejegyzésben is volt róla szó, hogy az embernek evolúciós előnye származik abból, ha néha a csalással, mint lehetőséggel él. Én fiatalabb koromban rengeteget játszottam RPG-vel, gyakorlatilag voltak olyan nyarak, amelyek teljes egészében a szerepjáték bűvöletében teltek. Sokszor egyik nap befejeztük, aztán némi alvás után folytattuk másnap, harmadnap, egész héten.

Mivel egy RPG keretében is más bőrébe bújunk, nyilván adódik a lehetőség, hogy már a karakterünk kidolgozásánál éljünk a csalás lehetőségével. Az AD&D idejében csak a kidobós módszer létezett, a karakterek kidolgozásánál csak ezt alkalmaztuk. (A tulajdonságpontok elosztásának módszerrel én jóval később találkoztam, valamelyik találkozó versenykaraktereinek kidolgozásakor.) Nyilvánvalóan a nagyon rossz tulajdonságokkal rendelkező karakterek elkerülésére több módszer létezett. Személy szerint mesélőként azt preferáltam, hogy lehessen újradobni a karakter értékeit, azonban akkor az egész sorozatot újra kellett dobni. Voltak olyan módszerek, hogy minden tulajdonságra dobunk kettőt, s kiválaszthatjuk a jobbikat; vagy a korai időkben 3d6 helyett 4d6-tal dobtuk a tulajdonságot és a legrosszabb kocka értékét nem számoltuk. Ezek legális “csalások” voltak, hiszen ezek amolyan “házi szabályként” mindenki számára ismert és elérhető lehetőségek voltak. Mégis volt néha sokszor olyan, hogy valaki az átlagosnál jobb karaktert hozott az első játékalkalomra.

Kétszer dobtam, a második nagyon jól sikerült…”

Az első csalási formával az RPG-kben a karakterek kidolgozásánál találkoztam. Akármikor leültem egy ilyen játékkal játszani, szinte mindig volt a játékosok közt egy “tápolós” típus. Nyilván egy high fantasy-ben mindenkinek fontos, hogy ne az ő karaktere legyen az, akit egy egyszerű szántóvető is könnyedén móresre tanít. Leszögezem, azzal semmi baj nincs, ha valaki erősebb karaktert szeretne. Azonban amikor ez túlmegy egy határon, az tönkre teheti a játékot. Amikor jön egy karakter, akinek van mutatóba egy 16-os és egy 17-es értéke (a többi mint jobb), ott nehezen hiszi el az ember, hogy a játékos nem csak beírta ezeket az értékeket.
Lehangoló és kifejezetten frusztráló tud lenni, amikor az egyik karakter mindenben jobb mindenkinél. Nagyon rossz, amikor az egyik játékos mindig, minden próbát megdob, mindenhez ért, s mindenben leköröz mindenkit. A többi karakter egy ilyen mellett statisztaszerepre van kárhoztatva. Ez ugyanannyira frusztráló és lehangoló tud lenni, mint amikor a mesélő kedvenc NPC-je mindig a nap hőse.

Superhero
Példák:
  • Találkoztam már olyan harcossal, akinek azért volt maximális az IQ-ja, mert több szakértelempontot kaphat így. Nyilván emellett nem igazán akarta játékban megjeleníteni ezt az intellektust.
  • Volt olyan karakter, akinek MAGUS-ban azért volt mind az ügyessége, gyorsasága, egészsége, IQ-ja maximum, mert ezekből extra bónusz járt valamihez. Max életerő, max képzettségpontok, maximális mágiaellenállás. Minden azon a maximális értéken, ami csak elérhető.

A másik karakterkidolgozási csalás, amikor elképzel egy karaktert a játékos, ki is dolgozza azt, s felveszi a szakértelmeket, azonban nincs elegendő pontja mindenre. Így nem marad más, mint nagylelkűen “hozzáír” ide-oda 1-2 pontot. Ezzel sem lenne baj, ha ezt megbeszéli előre a mesélővel, azonban a legtöbben bíznak abban, hogy a KM nem számol utána mindennek. Így könnyen “elsikkad” ez a kis csúsztatás.

Nyilván az efféle “elszámolások” később is előfordulhatnak. 1-2 harcérték itt, egy pár képzettségpont ott, s a karakter máris erősebb, mint amit a szabályok megengednek. Ráadásul hosszabb játéknál nehezebb is figyelemmel követni a változásokat, ezáltal a csalás az ilyen rendszerekbe bele is van kódolva.

A kocka ördöge
dobókocka

A másik gyakori csalás RPG játékokban, amikor a kocka valakinek mindig úgy gurul, hogy az összes – vagy szinte az összes – szituációból jól tud kijönni. Rettentő frusztráló tud lenni az is, amikor egy játékosnak minden tulajdonság próbája, minden szakértelem próbája, vagyis szinte minden dobása sikeres. Régebben ismertem olyat, aki valóban készített ólmozott kockát, hogy mindig jót dobjon a játékon belül. Egy kis ólom és egy kis festék – ami eltakarja a jogtalan előnyt – csodákat tud tenni. Nyilván ehhez szükséges, hogy a kocka ne átlátszó legyen, de a 90-es években a tömör, egyszínű kockák amúgy is sokkal elterjedtebbek voltak.

Példák:
  • Mint említettem, volt régebben a kockák “hackelése”, azaz ólmozása. Ennek lényege, hogy egy vékony fúróval megfúrjuk a legnagyobb számmal szembeni oldalt (ez kockákon többnyire az egyes számot jelenti). Ebbe a lyukba ólmot öntünk, vagy kis horgászólmot tömünk, s egy kis modellfestékkel azonos színre festjük a számokat. Ezzel a kis változtatással a kocka gurításkor jó eséllyel az egyes számmal lefelé áll meg.
  • Másik lehetőség, amikor némi kézügyességgel és a kocka helyes beállításával nem gurítunk, hanem csak csúsztatjuk a kockát, s így dobunk jól.
  • Természetesen, ha a mesélő figyelmetlen, az a megoldás is működik, hogy fordítunk a kockán, miután dobtunk vele, épp csak annyit, hogy számunkra megfelelő legyen.
  • Ezen felül, ha a mesélő tényleg nem figyeli a dobásokat, egyszerűen azt a számot diktáljuk, ami nekünk tetszik függetlenül a dobásértéktől.
  • Van még egy olyan csalási mód is, amivel találkoztam, hogy indiferens esetekben dob a játékos rosszat vagy épp balsikert, amikor olyan a szituáció, akkor meg jót. Így “balanszolja” az eseményeket, s tünteti el azt az érzést, hogy ő mindig jót dob.
    Miről beszélsz? Még, hogy nekem minden dobásom jó? Nem emlékszel, hogy amikor vizet hoztunk a kútról és balsikert dobtam? Elestem, kiömlött a víz, ezért vissza is kellett mennem, s még vizes is lett a karakterem ruhája!
Ez a szabály, vagy varázslat azt tudja, hogy…

A mesélők többsége többnyire jól ismeri a szabályokat, így őket nehéz átverni szabályismereti kérdésben. Ennek ellenére nem elvárható, hogy mindenki fejből tudja minden varázslatról, vagy apró szabályrészletről, hogy egészen pontosan mit csinál, hogyan működik. Nem egyszer láttam már varázslatot nem megfelelően létrejönni egy játékban azért, hogy a helyzethez tudjon igazodni. Nyilván ilyenkor lehet azt mondani: “De a mesélő is megnézhette volna...” Azonban a mesélőnek sokszor annyi felé kell egyszerre figyelni, annyi történést a fejében tartani, hogy egy-egy apróbb részlet elsikkad. S ugye az efféle hibákat az élelmesebb játékosok könnyedén ki is tudják használni. Ez egyfajta szabályértelmezési kiskapu. Ilyenkor a játékos/mesélő egyedileg értelmez, vagy kiegészít, esetleg elfordít egy szabályt, hogy egy szituációhoz jobban igazodjon.

Mágikus tekercs
Nem csak a játékos…

Nyilván az efféle rossz szabályhasználat mindkét félre igaz lehet. Mint említettem, a dobások manipulálása nem feltétlenül csak a játékosokra jellemző. Sok mesélő azért dob paraván mögött, hogy a drámai pillanatokat ne rontsák el rossz dobások. Így nem történik meg olyan, hogy a fő ellenfél hasra esik egy monológ után és nyakát szegi, vagy épp egy túl jó dobás is semmissé tehető ezáltal. S így a játékos karakterek csodával határos módon menekülhetnek meg.

Fontos szempont lehet még, ha el akarjuk bírálni a “csalást”, hogy a szabályok és a dobások manipulálása miért történik. A mesélő többnyire pont azért nyúl bele a világ szabályaiba, hogy a történet drámája ne sérüljön és/vagy a szereplők ne haljanak meg, ezzel szemben a játékosokat többnyire a saját dicsőségük élteti, hogy a többiek előtt bizonyítsák, hogy ők mennyivel jobbak. Nyilván egyik szabály sincs kőbe vésve, szóval az állítások fordított szerepek mellett is igazak lehetnek.

2. Csalás a társasjátékokban
Board game

Nem mehetek el a társasjátékok mellett. Ez a fajta játék egy pár éve kezdett nagyobb teret hódítani. Rengeteg olyan ember van, aki gyermekkorában szeretett játszani a “Ki nevet a végén?“, vagy épp a “Monopoly” játékkal. Ezek a játékok azonban idővel unalmassá válnak, mechanikájuk kiismerhető. Emellett felnőtt az első RPG-s generáció, akik közben családot alapítottak, dolgozni kezdtek. Nekik – bár többnyire szeretnek játszani – nincs annyi idejük, mint régen, nem tudnak hétvégéket végigjátszani. Azonban számukra közben megalakult egy új piac, a társasjátékok érdekes világa.

Én is egykori RPG-s csapattársaimon keresztül ismerkedtem meg az új és modern társasjátékokkal. Először az IMOLA szerepjáték táborokban találkoztam a Catan telepeseivel, majd az Arkham Horrorral, s azon keresztül sok-sok egyéb játékkal. (Csatornámon a kezdeti interjúk közt beszélgettem Győri Zoltánnal, a Mit játszunk blog és vlog egyik tulajdonosával.) Nyilván ezekben a játékokban is lehet csalni, pláne akkor, ha valaki szeret nyerni. Részemről elég korán megtanultam elengedni ezekben a játékokban a győzelmet, mivel általában nálam rutinosabb játékosokkal játszottam. Így aztán legtöbbször esélyem sem lett volna legyőzni őket. Mikor én először játszottam egy új társassal, nekik addigra 30-40 (sokszor még több) partijuk volt benne. Nagyon szerencsésnek kell lenni ahhoz, hogy egy a rutinosabb játékosok által ismert és kitapasztalt taktikát, legyőzzek a játékkal való megismerkedés közben.

Nézzünk néhány csalási módot:
  • Kockák manipulálása – Nyilván itt is megjelenik a dobások manipulálása, mint csalási lehetőség. Történhet itt is a kocka csúsztatásával, vagy éppen ha nem figyelnek a többiek, akkor elfordításával, esetleg rossz eredmény bediktálásával.
  • A szabályok ismeretével való visszaélés – Társasjátéknál sokkal többször fog előfordulni, hogy a játékosoknak egyvalaki magyarázza el a szabályokat (többnyire, aki a legtöbbet játszott vele). Ebből kifolyólag a “kevésbé fontos” szabályok sokszor kimaradnak, vagy “majd akkor, ha előjön a játékban, elmondom” mondattal kerülik ki őket. Itt sajnos előfordulhat az, hogyha a szabályok tudója rosszul áll, “elfelejt” néhány kiegészítést megemlíteni, azonban, ha jól áll – s ezáltal még nagyobb előnyhöz jut – eszébe jutnak ezek is. Nagyon frusztráló, amikor egy játékot másodszor, harmadszor játszol, aztán az egyiket azért nem nyerted meg, mert egy kevésbé fontos szabályt nem ismertél, következőt meg azért veszted el, mert hirtelen ez a szabály előkerül.
  • Rosszul ismert szabályok – Ez nem is igazán csalás. Sokszor előfordul, hogy egy játék valahogy mindenkinek rosszul rögzül, ezáltal bizonyos szabálypontokkal nem foglalkoznak a játékosok. Aztán egy vitánál valaki belenéz a szabálykönyvbe, s kiderül egészen eddig rosszul játszották a játékot.
Átlépve a szigorú szabályokon

Soha nem szerettem a területfoglalós, Rizikóra épülő játékokat. Mai napig egyik kedvenc sztorim, hogy egy ilyen mindenki-mindenki elleni területfoglalós játékban játszottunk 3-an. A játék tulajdonosa szerencsétlenségére pont egyik legjobb barátommal (Andrással) mentünk át hozzá, s mikor elmagyarázta a szabályokat, már láttuk, ebben nem sok esélyünk van nyerni. A játék első lépéseként megkérdeztem, Andrást, hogy nem kötünk egy “meg nem támadási” szerződést? Mire ő kapott az alkalmon, s azt mondta, rendben. Ezután úgy játszottunk végig, hogy szövetségesként nem támadtuk meg egymást, így a végén András nyerte meg a partit. A másik srác egész idő alatt azt hajtogatta, hogy nem lehetünk szövetségben, mert ez egy kompetitív játék. Mai napig nevetve idézzük fel azt a győzelmet, a harmadik játékos legnagyobb bosszúságára. Ő kifejezetten rosszul viselte, hogy nem tudott akkor nyerni.

Bizonyára lehet még találni egyéb csalási módokat a társasjátékokban is, azonban az ebben való jártasságom soha meg sem közelítette azét, akin keresztül beléptem ebbe a világba. Így sosem érdekelt ezekben a partikban a győzelem. Ráadásul én jobban értékelem a tematikus “ameri” típusú társasokat, mint az általa preferált számolós és taktikus “euro” jellegűeket.

3. Csalás a kártyajátékokban

S közben el is jutottunk a TCG-hez, mint utolsó olyan csoporthoz, amelynek a csalásait volt módom szemügyre venni. Igazából Kiss Zsolt atyát is ezen a játékon keresztül ismertem meg, s mint ahogy azt már az első cikknél írtam, az ő egyik kommentje indított arra, hogy végül ezt a bejegyzést megírjam.

Hatalom Kártyái Kártyajáték. 26 éve jelent meg a magyar piacon. Akkor még egyik készítő (Tihor Miklós és Makó Balázs mindkettőjükkel készült interjú a Bíborhold csatornáján) sem gondolta, hogy ilyen sokat megél a játék. Én 1992 óta játszottam a Túlélők Földjén, így természetes volt, hogy kipróbálom ezt a kártyajátékot is. Ez akkoriban kevésbé volt maghatározó számomra, mint második alkalommal, amikor pár éve újra felfedeztem ezt a játékot. Elbűvölő, lebilincselő, taktikus és versenyen játszható. Talán nem véletlen, hogy a legtöbb csalás, amivel találkoztam, ehhez a játékhoz köthető. Ennek oka abban keresendő, hogy

Hatalom Kártyái Kártyajáték

versenyeket rendeznek belőle. Én úgy gondolom, hogy a versenyhelyzet ösztönzően hat a csalásokra. Van, amelyik szürke zónában marad (nem tiltott a szabálykönyv szerint, de bárkit megkérdeznénk nem mondaná, hogy ez feltétlenül tiszta játék), van ami kifejezetten tiltott és vannak olyan csalások, amelyek nem tiltottak, de előnyszerzésre alkalmasak. Lássunk a teljesség igénye nélkül néhány csalási formát.

Két nagy csoportra lehet osztani a csalásokat kártyajátékon belül:
  • Passzív csalás – Ezt a formát azért nevezzük passzívnak, mert nagyon nehezen lehet megfogni. Ennek az az oka, hogy általában nem szükséges hozzá a játékos aktív közreműködése. Ilyen például az idővel történő játék, a bírók hívása, vagy a rosszul ismert kártyák esete. Közös jellemzőjük, hogy nehéz megállapítani a csalás tényét. Azt, hogy valaki csak elfelejtette, hogy egy lap nerfelve van, vagy arra számít, hogy az ellenfele nem tudja ugyanezt, szinte bebizonyíthatatlan. Az ilyen esetben elég egy “Ja, tényleg!” felkiáltás, s máris csak egy tévedés az, ami lehet, hogy csalásnak indult.
  • Aktív csalás – Ide tartozik minden manipuláció, ami tetten érhető a játékban. Lapok nézegetése a pakli tetején, kocka forgatása, jelzők levétele, a pakli manipulálása. Amennyiben ezzel bukik le valaki, azt nehéz másra fogni. Mondjuk, ha valaki a kezdőkéz lapjait kicseréli, vagy kockákat forgat át, jogosulatlanul lapokat húz, azt nehéz arra fogni, hogy nem hallott arról, hogy az tilos. Általában ezeknek a cselekedeteknek vannak következményei: jobb esetben “csak” az adott játékos hírnevének romlása, rosszabb esetben a játékból való végleges kizárás.

Passzív csalás

“Bíró…”

Minden versenyjáték elengedhetetlen kelléke a versenybíró személye. Alapvetően nincs baj azzal, hogyha egy játékos nem biztos a saját helyzetében és magához szólítja a szabályok egy tudóját, azonban ezt ki lehet használni többféleképpen is egy versenyen. Ugyanis a bíró odahívása, a döntés meghozása időbe telik, amivel egyfelől lehet a szabályok szerint élni, ugyanakkor visszaélni is. Nem szabad elfelejteni, hogy az ellenfélnek nem az az érdeke, hogy mi győzzünk.

Becsület, hírnév

Vannak játékosok, akikre elért eredményeik, közösségben betöltött szerepük, hírnevük miatt jobban hallgatnak más játékosok. Emiatt, ha ellenük játszanak könnyebben elfogadnak egy érvet, amit a másik fél egy kérdéses szituációban mond. Ez különösen igaz akkor, ha a magyarázat hihető érvekkel van alátámasztva.

  • Ilyenkor könnyen előfordul, hogy nem hívnak bírót a játékosok, mert az egyik fél bízik a másik közösségi megítélésében. Ez a fajta visszaélés leginkább kezdő játékosokkal szemben fordul elő, akik nem akarnak minden lépéshez bírói segítséget igénybe venni. Ezáltal könnyebben fogadják el a tapasztaltabb játékos véleményét.
  • Másik, amikor tudatosan (vagy véletlenül) rosszul játszanak ki egy kártyát, mert például nem vesznek figyelembe egy nerfelést (nerf – a lap képességének korlátozása versenyeken, ami többnyire nem szerepel a kártyán, hanem a kiadó oldalán érhető el egy listában), ami ha átmegy rendben van, ha nem megy át, akkor könnyű kihátrálni belőle feledékenységre hivatkozva.
A bíró, mint fegyver

Ha már a bíró hívásának elmulasztásáról ejtettem szót, úgy jöjjön most az a játékos, aki pszichológiai fegyverként használja a játékhoz a bírói segítséget. Az ilyen ember egy mérkőzés alatt többször folyamodhat ahhoz, hogy bírót hív, vitatkozik, ezzel kizökkenti ellenfelét a játékból. Ez akár evidens kérdésben is történhet, amit utána készséggel elismer, hogy ő tudott rosszul. Ez a fajta előnyszerzés arra épül, hogy kizökkenti az ellenfelet, esetleg egy aktív csalást leplez vele.

Elmondható, hogy a bíró – bár a verseny része – nem azért van, hogy ezt taktikaként valaki a meccs tördelésére, vagy kizökkentésre használja. Ezek a fajta “csalások” nehezen megfoghatók. Hiszen egy játékos sem tudhatja, hogy ellenfele valóban bizonytalan, vagy csak taktikázik. Mint ahogy azt sem, hogy rosszul tudta, amit elmagyarázott, vagy szándékosan akarta őt félrevezetni.

Játék az idővel

Az idő meghatározó tényező egy versenyen. Minden pár körülbelül 1 órát játszik egymás ellen. Ebbe az időintervallumba 3 mérkőzésnek kell beférnie. Mivel azonban nem kötelező minden mérkőzést befejezni, ezért a kezdetek óta van szerepe az idővel való játéknak. Elvégre a szabott időkeret lehetőséget biztosít arra, hogy ezzel visszaélést kövessen el egy élelmes játékos. A gondolkodás, az értetlenség, a “süketség” az nem csalás, ugyanakkor felhasználható többféleképpen arra, hogy taktikázzunk vele. Akár minden lépésnél várakozhatunk pár másodpercet, mielőtt azt mondanánk az ellenfélnek, hogy folytassa.

Homokóra
Nézzünk pár példát az időhúzásra:
  • Az első parti elhúzása – Amelyik játékos az időhúzás taktikáját választja, az többnyire igyekszik lassan, megfontoltan játszani. Ennek akkor van nagyobb szerepe, ha alapvetően is előnyben van a másikkal szemben. Ilyenkor minden fázist lassan megfontoltan végez el az időhúzó játékos. Többnyire már a VP-t is lassan írják fel, a lapot is megfontoltan húzzák. Minden lépést 3x-4x meggondolnak.
  • Lassú lapcserélés játékok közt – Mivel két parti közt van lehetőség cserepaklit használni, arra is van esély, hogy ezt a fázist húzzák a játékosok. Elvileg 5 perc van rá, azonban ha lassan nézi át a játékos az ellenfél “side”-ját, utána lassan, megfontoltan cserél, esetleg közben cseveg, simán túl lehet húzni közel duplájára is ezt az időt.
  • Túlpörgés – Egy ellenfél lehet lassú, de ugyanolyan az is zavaró, amikor túlságosan gyors. Az ilyen játékos nem hagy időt reagálni, jön ez, jön az, azt beáldozza, amaz lő, stb. S ha a másik fél szól, hogy reagálna, lehet, hogy felháborodik, hogy azt akkor kellett volna, most már 3 fázist nem fog visszapörgetni. Ugyanez a játékostípus képes sürgetni ellenfelét a másik körében is, gyakran már a húzási fázis után elkezdi mondogatni: “Akkor jöhetek?” Ennek célja az, hogy megzavarja a másikat, s ne hagyja kibontakozni, illetve az ellenfél lehetőleg egy csomó dolgot elfelejtsen a kapkodásban.

Ezen dolgok ellen nyilvánvalóan lehet védekezni. A túlságosan lassú ellenfelet lehet sürgetni, a túlpörgött ellenfelet lehet nyugtatni. Én is éltem már taktikai időhúzással (erre jó amúgy a bírózás is), akkor is, ha nem szép dolog. Amit nem szeretek, ha valaki sürget. Ugyanis a sietségben jellemzően benne van, hogy egyes lépések kimaradnak, s nem jó érzés 15 perc után 3-0-val kikapni, amikor még közel 3/4 óra hátravan a fordulóból. Nyilvánvalóan a fenti lépések többnyire keverednek, s az időhúzásból tud túlpörgés is lenni, ha az ellenfél az első partit mégis elveszíti és fut az eredmény után.

Aktív csalások

Eddig leginkább a passzív csalás volt terítéken, azonban nem lehet megfeledkezi arról, hogy vannak, akik tudatosan készülnek arra, hogy mindenképpen megverjék ellenfelüket. Eddig leginkább a szürke zónás esetekről írtam, melyekből adot helyzetben könnyű kihátrálni. Most nézzük azokat az eseteket, amely valódi retorziókkal járhatnak. Szerencsére nem sokan élnek a tudatos csalás lehetőségével, én legalábbis nem nagyon találkoztam direkt csalással, azonban nem egy módozata előttem is ismert.

Paklimanipuláció

Bűvészek által tanított módozatok közt vannak olyan keverések, melyben nem változik a lapok sorrendje egy pakliban, vagy éppen felkevernek egy lapot a pakli tetejére. Nézzük meg őket részletesen:

  • Felkeverés a pakli tetejére – Ha meg kell keverni a paklit gyakran rápillant az ember a legalsó lapra. Mi van akkor, ha ez a lap, vagy 2-3 elkeverés után egy másik lap jó lenne ahhoz, hogy a játékos előnybe kerüljön. Többnyire alkalom szüli a dolgot, azonban egy olyan kártyát, amit szeretnénk a pakli tetején tudni, azt egy ügyesebb kezű, bűvészetet tanult keverőművész, könnyedén fel tudja keverni a dekk tetejére. S ha az ellenfél nem emel, akkor máris azt a lapot húzza, ami neki jó.
  • Paklisorrend – Elvileg nem tiltja semmi, hogy egy pakliban a lapok sorba legyenek rakva. Mondjuk nyilvánvaló, ha ezzel lebukik valaki nehéz elmagyarázni, hogy miért van így összerakva, azonban van olyan keverés, ami ezen a sorrenden nem változtat. Tegyük fel, hogy egy paklit 5 lapos blokkokra bontunk, s a blokkokban van minden kártyatípusból: egy átlag blokk felépülhet 3 counter és 2 erőforrás kártyából, s mondjuk minden harmadik blokkban az egyik erőforrás egy leszedés. Így van biztosítva, hogy optimálisan húzzon a játékos. Ha a bűvészkeveréseknél járunk, találunk arra is megoldást, hogy miképpen kell úgy keverni, hogy a lapok sorrendje ne változzon.
Pszichológiai hadviselés

Mindkét keverési technikára a legegyszerűbb megoldás, ha mindig megkeverjük az ellenfél pakliját. Létezik pszichológiai eljárás arra, hogy “rávegyük” az ellenfelet, hogy ne keverje meg a paklit. Ha valaki soha nem kever rá az ellenfél paklijára az egyfajta bizalmat feltételez. Így a másik fél is hajlamosabb arra hogy jó, akkor ő sem kever. Ezek tudatalatti emberi reakciók, apró manipulációs technikák. Ha nem kevernek bele a sorrendbe rakott pakliba, akkor a másiknak máris nyert ügye van. Nem mondom, hogy ezzel sokan élnek, vagy mindenki, aki lusta keverni az él ilyesmivel. A legkönnyebb elkerülni az ilyet, ha minden olyan helyzetben, amikor keverni kell, akkor mi is átkeverjük az ellenfél pakliját.

A pakli manipulálásnak egyik módja, ha a kezdőkéz lapjait kikészíti a játékos, s azt cseréli egy optimális kezdőkézzel. Hallottam olyan városi legendát, ahol az egyik játékos lebukott azzal, hogy a széken a combja alatt lévő lapokat némi mocorgással kicserélte a kezében lévőkkel. Hogy ebből mi igaz, s mi legenda, nem tudom. Én magam ilyen csalással nem találkoztam. Nyilvánvalóan ez teljesen olyan, mint amikor a bűvésznek a zakóujjában bújik meg a megfelelő kártya.

Egyéb manipulációk

Sokáig lehetne sorolni különböző lehetőségeket, én írok még egy párat, amit ismerek a teljesség igénye nélkül:

  • Kocka manipulációja – Bármely kocka előnyösebb állásba forgatása (ÉP, VP, SZK, méreg, dermesztés, stb.) a csalás kategóriába tartozik. Pl. a nem kezdő játékos rögtön a második körrel kezd és 3 varázspontot ír fel magának.
  • Megnézni a pakli következő lapját – Van aki rendszeresen ránéz a saját vagy ellenfele paklijának következő lapjára, hogy így nyerjen plusz információt.
  • Jelzők levétele, felrakása – Bármilyen jelző levétele és/vagy felrakása ide tartozik.
  • Hangos vitatkozás – Nem véletlen, hogy a romák hangosan kérik ki maguknak, ha valamivel vádolják őket. A sok sírás, hangos vitatkozás arra való, hogy megzavarja az ellenfél játékát, esetleg elterelje a figyelmet egyéb dolgokról.
  • Nincs rá erőforrás, de mégis megpróbálja kijátszani a lapot – Volt már rá példa, hogy valakinek egy VP, vagy SZK hiányzott valamihez, nagylelkűen levont mindent, majd kijátszotta a lapot. Ha nem figyelünk ez könnyen azt eredményezi, hogy az ellenfél jogtalan előnybe kerül.
  • Csere a kézben tartott lapok és a gyűjtő/semmi közt – Aki hajlamos rá, az a saját gyűjtőjében/semmijében lévő lapot kicserélheti egy a kezében tartott lappal. Ez sokszor lehet megoldás olyan szituációban, amikor veszítene, de meglátja a megfelelő lapot, ami megmentheti.

Ezt a listát szabadon kiegészíthetitek a kommentek közt.

Egy utolsó városi legenda

Ez utóbbi is a fenti csalás egy speciális formája. A történet szintén egy városi legenda.

Szintén nem láttam, csak hallottam a történetről, nem tudom, hogy igaz-e, s ha igaz kivel történt. Nem is akarom, hogy bárki besározzon bárkit, így ennek utána sem jártam. Maradjon ez is városi legenda.

Egy játékos üres kézre húzott egy Kurtz-ot, ami semmit nem oldott volna meg az asztalán, azonban ekkor eszébe jutott egy csel. Bejelentette, hogy keres egyet ugyanebből a lapból, de egy olyat keresett, ami az adott szituációt meg tudta oldani. A másik lapot felvette a kezébe (elfelejtette megmutatni), majd mikor az ellenfél kérte, megmutatta azt, amit kör elején húzott. Innentől kezdve a jogtalanul előkeresett lappal megoldotta a helyzetet, majd megnyerte a játékot.

Végszó

A cikknek nem célja, hogy ötleteket adjon. Csalni nem jó, s az így szerzett győzelem nem is olyan, mintha valóban tudás állna mögötte. Lehet, hogy nem bukunk le egyszer, kétszer, háromszor, de előbb-utóbb utolérhetnek minket, s egy kártyajáték nem éri meg azt, hogy az ember elveszítse a szavahihetőségét és a becsületét mások szemében.

Ti ismertek még csalásokat? Esetleg jó történeteket? Várom a válaszokat a kommentek közt.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük