A rajtaütés

(A bíborhold fényében című novella folytatása)

By János Jancsár

Éjmágus a pirkadat legnyugodtabb, legcsendesebb percét választotta a támadásra. Lassan, méltóságteljesen emelkedett egyre feljebb, és éber tekintettel vizsgálta a sziklafalat. Tökéletesen átlátott az illúzión, ami azonban eltakarta őt minden halandó elől. Elégedett volt a felkészítéssel. Az ordasok csendben, fegyelmezetten kapaszkodtak felfelé. Karmaiknak, és ruganyos, izmos testüknek köszönhetően könnyedén megbirkóztak a feladattal. Épp ezért választotta őket. Nem volt szükségük semmilyen felszerelésre, vagy fegyverekre, így semmi sem akadályozta őket a mozgásban. Legendás regenerálódásuk pedig csaknem elpusztíthatatlanná tette őket. Jobb katonákat nem is találhatott volna a rajtaütéshez.

A tátongó barlangnyílás pont ugyanúgy ásított rá az alant gomolygó ködtakaróra, mint legutóbb, mikor ott járt. Az Úrnő akkor ígéretet tett neki, és az alku megköttetett. Úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben, a tervek szerint alakul majd. De a mágus a csatát elvesztette. Az Úrnő pedig a legnagyobb szükségben hagyta cserben.

Nem, Éjmágusnak nem volt szokása bosszút állni. Az ilyesféle kicsinyes, és hiábavaló gyarlóságokra egyszerűen nem fecsérelhetett időt. A sárkányok úrnőjének megleckéztetése azonban egy nagyobb terv része volt, ezért vele nem lehetett elnéző. Gyorsan, és keményen kellett lecsapnia, hogy egyszer s mindenkorra megtanulja a világ: az Árnyak Urával kötött kontraktust komolyan kell venni.

Az alfahím járt elöl. Már csak néhány testhossznyi távolság választotta el a barlang előterét jelentő párkánytól. Közvetlenül mögötte a legádázabb pokolfarkasok és őrjöngők haladtak habzó, vicsorgó ábrázattal, vérben forgó szemekkel. Úgy tűnt, a felbőszítő beszéd elég jól sikerült odalent, a tisztáson… A második hullámban érkeztek a halálos wargok, nem kevésbé elszántan, és hasonmód vérre szomjazva, míg végül, kissé elmaradva az ősöregnek csúfolt ordasok másztak, a korukat meghazudtoló fürgeséggel.

A terv végletekig egyszerű volt. Berontani, és felkoncolni mindent, ami odabent lapul, mielőtt a bestiák kitörhetnének, és szárnyra kaphatnának. Világos volt, hogy ha elveszítik a meglepetés erejét, akkor a harc még azelőtt eldől, mielőtt igazán elkezdődhetne. Az alfa előregörnyedve szaglászta a balrangból kiáramló levegőt. A leggyorsabb vérfarkasok az izgatottságtól remegve, ugrásra készen lapultak mellette, miközben lassan a többiek is mind felértek a nyitott platóra. Éjmágus nem látta, csak érezte a szirt lábánál hagyott tartalék rezdüléseit. Lehunyta a szemét, és küldött egy gondolati jelet az Első Farkasnak, aki menten érzékelte azt. Az odalentről felharsanó vonyítás volt a jel, és a falka egyszerre meglódult. A lüktetve, hullámokban érkező életenergia szinte látható volt a hajnali derengésben, ahogy támogatta, tovább tüzelte a vadászokat.

A varázsló lassan a párkányra ereszkedett, és kimért léptekkel befelé indult. Botját rézsút maga előtt tartotta, egyszerre készítve fel védekezésre, és szükség esetén egy gyilkos csapásra. Az árnyak engedelmesen visszahúzódtak előle, és meghunyászkodva feltárták titkaikat. A falakon, és a padlón alkar mély karomvágások sorakoztak, de amúgy az első két csarnok üresen tátongott. Épp mikor a második barlang túlsó kijáratához ért, hirtelen megrándult körülötte a valóság! Az ordasok őrjöngő acsarkodása, és fájdalomvisítása a sárkánytűz, és az égett szőr kesernyés szagával keveredett. A barlangjárat mélyéről hőhullámok lövelltek elő. Éjmágus érezte, hogy baj van, ezért nem késlekedett. Szólította a tartalékként hátrahagyottakat.

Biztos, ami biztos, felhúzta a legerősebb tűztől védő pajzsot, amit csak ismert, és tovább óvakodott. A következő kanyarulatból közvetlenül a központi csarnokba jutott, és azonmód elétárult az ütközet a maga pőre valóságában. Fényforrás hiányában csak a fel-felcsapó tűzleheletek világították be a teret, de ez is bőven elég volt ahhoz, hogy megmutassa az eszelős vérontást, ami odabent folyt. A bejárat mellett posztoló két hegymélyi drakón felkoncolt teteméből kiömlő sűrű vér bokáig bemocskolta a mágus bakancsát, ahogy ellépdelt köztük. Nem sokkal arrébb egy hatalmas Silx dobálta vergődve magát, ahogy megpróbálta lerázni a hátáról az alfát. A csupa izom farkashím pedig ordítva vájta karmait újra, meg újra annak nyakszirtjébe. Látta, ahogy kissé odébb, balra két ősöreget a falhoz szorított Vortexek egy kisebb csoportja. Lehelet híján a karmaikkal, és agyaraikkal próbáltak kárt tenni az ordasokban, de azok tapasztalt, dörzsölt harcosok voltak, és jól összeszokott párosként táncoltak el a csapások elől. Mindkét fél számtalan találatból vérzett már, lehetetlennek tűnt megtippelni csatájuk kimenetelét.

A kémsárkány úgy szakadt el a sziklafaltól, mintha eleddig annak szerves része lett volna! Sikerült meglepnie Éjmágust. Szerencsére egy erőteljes lángcsóvával indította a támadást, ami ártalmatlanul csorgott le a védőburokról. Az azt követő karomcsapás azonban hátrataszította a mágust, aki elejtette botját. Estében még észlelte, hogy a másik oldalról egy hósárkány bontakozik ki a közelharc forgatagából, és a legyőzött likantrópokat jégbefagyott rongybabaként hátrahagyva, egyenesen felé veszi az irányt. Ahogy földet ért, a varázsló alaposan beütötte a fejét, de valahogy mégis sikerült eszméletén maradnia. Annyi ideje volt csak, hogy a nyakában lógó talizmánok közül az egyik legrégebbit megmarkolja, és egyetlen mozdulattal összeroppantsa. Az elővillanó mágikus energia hatása csak pár percig érezhető, de addig közönséges fegyverek (agyarak, karmok) nem tehettek kárt benne. Persze attól, hogy a rárontó hósárkány karmai nem hatoltak át a bőrén, azt még jól hallotta, ahogy elroppan néhány bordája a bestia súlya alatt. Hallotta és tudta, hogy komolyan megsérült, de a fájdalom nem jutott el azonnal a tudatáig.

Az erősítés épp jókor érkezett. A berobbanó ordasok szinte letarolták támadóit! A diadalmasan fölé magasodó cseng hósárkányt egyszerűen elsodorta a két lendületből érkező sebzett vérfarkas. A kémsárkány fejét pedig teljesen beborította valami vöröses porfelhő, amit a vén toportyán fújt rá a tölcsérbe szorított mancsából. A sárkány viselkedése egy pillanat alatt megváltozott, és engedelmesen csatlakozott a megtorpanás nélkül tovább haladó újdonsült gazdájához.

Mire Éjmágus annyira összeszedte magát, hogy fájdalmai dacára el tudta vonszolni sebzett testét a barlangfalig, a csata eldőlt. Az újra és újra felharsanó, a visszhangok miatt sokszorosára erősödő vonyítások egy idő után diadalüvöltéssé egyesültek. A likantrópok tombolása nyomán csak vér, kifordult csontok, kiontott belsőségek és vonagló vagy cafatokra szaggatott testek maradtak hátra.

Jónéhány gyógyító ige szükséges volt ahhoz, hogy a varázsló végre fel tudjon tápászkodni. Megkereste botját, és összeszedte magát annyira, hogy a megjelenése ismét erőtől és mágiától duzzadó legyen. Legalábbis látszólag. Aztán ahogy egyre közelebb jutott a csarnok középpontjához, egyre biztosabb lett benne, hogy elhibázta. Messze nem volt annyi sárkánytetem a teremben, mint amennyire számított. A falak mentén sorjázó fészkek is üresen ásítoztak. Egyikben sem volt tojás, vagy fióka. Igen! Az Úrnő szárnyas bestiáinak zöme odavan valahol. Csak a fészekőröket sikerült meglepniük.

Végignézett a falkán is, és szenvtelenül állapította meg, hogy komoly veszteségeket szenvedtek. Számos farkastetem hevert szerteszét, és sok, még halódó ordas nyöszörgött az elesettek között. Még a legszerencsésebb túlélők sem úszták meg ép bőrrel. Némelyik vérfarkasnak a mellső mancsa, vagy hátulsó lába hiányzott. Ezek nyöszögve markolászták csonkjaikat. Mások szénfeketére pörkölve bűzölögtek, tántorogva a vérveszteségtől, és a fájdalomtól.

A Telihold Fia a mágus mellé lépett.

– …és most, mágus, teljesítsd, amit ígértél! – sugallta. – Holtjaink hamar visszatérnek, ne aggódj, és egy percig sem időzünk itt tovább a szükségesnél.

– Úgy lesz, Legelső! Amit ígértem, megtartom. De engedd meg, hogy gyorsan körbejárjam a fészkeket, és jussomat magamhoz vegyem.

Éjmágus körbejárt a barlangban, és vizslató tekintetét nem kerülte el egyetlen szeglet, egyetlen rejtett zúg sem. Az árnyak sem rejthettek el előle semmit. A sárkányvár azonban nem tartogatott értékeket.

– Számítottak ránk… – állapította meg, mintegy csak saját magának, és fogai közt elmormogott néhány keresetlen szitokszót. Mire ismét a bejárathoz ért, a likantrópok zöme visszatért a kárpiton túlról. A sérült bőrt és törött végtagokat úgy vedlették le magukról, mint a bábból előbújó pille. Annak a néhány ordasnak a teteme, aki végleg a síron túli világban rekedt, csak egy gyors búcsúpillantást kapott a halhatatlan vezérétől. – Nos, itt végeztünk. Ideje indulnunk – fordult hozzá a varázsló, és az élre lépett. A falka pedig szorgalmasan felsorakozott a Telihold Fia mögött.

Mindannyian megérezték a barlang rángását. Akárha földmoraj tört volna rájuk, és egy szilaj vulkán készülne kitörni épp a talpuk alatt, oly erővel érkeztek haza a levegőég urai! A farkasok vicsorogtak, és karmaikat meresztgették, de Éjmágus számított valami efféle fordulatra, és esze ágában sem volt teljes seregét porrá égetni hiába. Maga elé állította varázsbotját, és mindkét kézzel megmarkolva azt, előidézte az ősi idők egyik elfeledett formuláját. Bár bűvereje javát felemésztette hatalmas varázslat, és meg is szédült kissé a szinte mérhetetlen mennyiségű mana elpukkanásától, azért még látta a sárkányháton érkező Úrnő megrökönyödését, és dühtől megvillanó tekintetét, mielőtt még az ősi teleportáció elragadta volna a barlangból őt, és a teljes farkasfalkát.

• 

• 

•