Posted on

Kedvcsináló novella (az Alfa paklik megjelenésére)

by János Jancsár

Éjmágus korábban is járt már a likantrópia által kipusztított faluban. Se szánalmat, se félelmet nem érzett. Talán nem is érzett ilyet soha. Nem érdekelte, hogy miféle emberek éltek itt a csapás előtt, sem az, hogy vajon hány ember esett áldozatául a gyilkos kórságnak. Hogy vajon a vidámság és bőség melengető érzése járt-e egykor a roskadozó falak között, vagy nyomorúság és fájdalom… Számára ezek közömbös, értéktelen érzések voltak. Az egyszerű kíváncsiság hajtotta idáig, no és persze az érdek. Az a jól kitervelt számítás, ami csupán csekély befektetést igényelt, ám cserébe busás hasznot ígért.

Alkonyatkor lépett ki a villódzó energiakapuból, és csatlósait ezúttal odahagyta a kastélyban. Nem sok hasznukat látta volna. Tudta, hogy a Bíborhold kitelik ma éjjel, és hogy a világban szétszóródott fertőzöttek ilyenkor mind visszatérnek egykor volt életük színhelyére, hogy számot adjanak magukról egymásnak, és vezetőiknek.

Mert persze vannak vezetőik a vérfarkasoknak is. Sokan vannak, és a fertőzés sokféle deformitást létrehozhat egy emberfarkasban, de a büszkeség, és vad harciasság tisztelettel, és vakbizalommal párosul. Sok mágus lenézi ezeket a gyarlóságnak vélt kötődéseket, de Éjmágus az Aréna homokján töltött sok-sok év alatt megtanulta becsülni őket. A legtöbb likantróp hezitálás nélkül adja az életét az alfahím vagy a legidősebb, és legbölcsebb falkatag parancsára. Nem is beszélve az istenükről. A legeslegelső vérfarkasról…

A falucskát egykor Gnorrath-nak hívták. Innen indult minden, és ide tér vissza holdtöltekor valamennyi  vérfarkas, amelyik járni és ösztöneinek engedelmeskedni képes. Ilyenkor minden épeszű halandó elkerüli ezt a környéket, hacsak nem akarja farkaslakomaként végezni az életét. Az árnyak ismerője azonban nem sorolta magát sem az épeszűek, sem a halandók körébe.

Megállt a gyommal felvert tisztáson, ami egykor a falu főtere lehetett. Botját mélyen a földbe nyomta, és feltekintett a gyorsan sötétedő égboltra. A felhők mögött ott sejlettek, ott bujkáltak a holdak, de a páratakaró még nem engedte alámosolyogni őket. A távolból újra és újra vonyítás jutott el hozzá, és mintha azok egyre közeledtek volna. Nem sok idő maradt az előkészületekre.

A varázskör mintegy hat lépés átmérőjű volt. A hófehér por, amit a felrajzolásához használt, olyan erőt és energiát hordozott, amit a mai kor mágusai talán már felfogni sem képesek. Csak kevesek ismerik a titkát, és még kevesebben birtokolnak belőle annyit, hogy egy ilyen bűbájhoz sikerrel használni lehessen azt. Éjmágus a védőkör megalkotásákor a porhoz egy likantróp szolga vérét, és szőrét keverte, így a fajtájuk számára áthatolhatatlan burkot alkotott. Igaz, hogy nem tart a végtelenségig, de arra nem is volt szükség. Bőven elég, ha addig fennmarad, amíg a varázsló szót ért a falkavezérrel, és a vénekkel.

Hamarabb készült el, mint gondolta. Maradt elegendő ideje, hogy végiggondolja, mit is fog mondani, és hogyan fog majd érvelni. Tudta, hogy a farkasfalka viszonylag könnyen manipulálható. Az egyszerű érzelmeken keresztül irányítani, hergelni vagy akár lenyugtatni is elég könnyű őket. Azzal is tisztában volt azonban, hogy ha a falka bizalmát veszti, azonnal ellene fordulnak az árulónak, vagy annak, akit ők annak vélnek. Észnél kellett hát lennie, ha ezt az egyetlen esélyt nem akarta elszalasztani.

Mikor a Bíborhold hirtelen előbukkant a felhők közül, a hívására több tucat farkastorokból szakadt fel ugyanaz a vonyítás. Már közel jártak… de Éjmágus nyugodtan várakozott. Botjára támaszkodva lassan körbefordult, és áttekintett a számára nem létező árnyak között. Látta a girbegurba utcák végén, ahogy falu határában megmozdult az erdő. Ahogy némelyikük ember módra, két lábon járva, mások négy lábra ereszkedve, folyton szaglászva közeledtek. Látott kisebb csoportokban közeledő ordasokat, de a többségük magányosan szakadt el az erdő fáitól.

A mágus összerezzent, mikor felsercent mögötte a láthatatlan burok. Sarkon perdült, és a vérfarkas pofájába világított felizzó botjával. Egy délceg tartású, már-már emberforma likantróp állt vele szemben. Mikor újra próbát tett mellső mancsával, karma ismét csak egy szikrázó fénycsíkot volt képes előidézni az áttetsző buborékon. Elmosolyodott, miközben előbukkantak agyarai. Mikor megszólalt, azt hang nélkül tette. Szavai közvetlenül a mágus elméjébe érkeztek.

– Ennyire bátor vagy, vagy inkább csak ennyire ostoba? – kérdezte barátságos, lágy hangon, és miközben egyre több vérfarkas csatlakozott hozzá a roskadozó házak közül előlépve, körüljárta a burkot. Éjmágus vele fordult. Nem veszítette szem elől a Telihold Fiát.

– Sokféle jelzővel illettek már az évszázadok alatt, de ostobának még senki nem nevezett… Bátorság pedig ott kell, ahol igazi kockázat is jelen van. Kockázatot vállalni pedig nem szokásom. Nem jelentek veszélyt, és ti nem árthattok nekem. Ugyan mi szükségem lenne hát a bátorságra?

– A nyelved ugyan jól forog, de ez mit sem ér, ha majd elfogynak a szavak… – sugallta a félisten – és vajon mi dolgod van itt, ahová senki nem hívott?

A falka egyre csak gyarapodott. Egyikük-másikuk megpróbálkozott a halványan derengő burokkal, de persze nem voltak képesek benne kárt tenni. Éjmágus nem volt épp finnyás típus, de az átható pézsmaszag ellen nem védett a varázskör, és az már oly töményen lengte körül, hogy a könnye is majd’ kicsordult tőle.

– Bízom benne, hogy szót értünk majd egymással, Telihold Fia, és persze ha bátor vezéred, és bölcs vénjeid szavát is meghallgatod, mind arra juttok majd, hogy érdemes megfontolni az ajánlatomat. Szükségem van karmaitokra, agyaraitokra, és győzhetetlen erőtökre. Segítségtekért cserébe pedig méltó árat ajánlok. Nem időzöm itt soká. Nem kívánom zavari köreiteket. Amint sikerül megkötnünk a kontraktust, menten távozom.

A falka hörgött, és csaholt. Néhány kevésbé intelligens példány a nyálát csorgatva rontott neki újra és újra az energiafüggönynek. De néhányukon még ruhadarabok és páncélelemek is voltak. Ők türelmesen várták, hogy vajon mi sül ki ebből a szokatlan közjátékból. Időközben egy ember érkezett, szokványos kalandozó felszerelésben. Éjmágus felfigyelt rá, mert ismerte jól a fajtáját. Tárgyalt már máskor is farkasgazdával, és tudta, hogy annak szavára hallgatnak még a legvadabb, legádázabb ordasok is.

– Uram! Kérlek, hagyd beszélni őt! Kíváncsi vagyok, mi lehetett olyan fontos, hogy még erre a szent helyre is eljött miatta. Talán érdemes meghallgatni…

Egy vénséges-vén farkas is a nagyúr mellé lépett. Botja nem volt ugyan olyan méltóságteljes, mint Éjmágusé, és sejthető, hogy igazi varázserőt sem rejtett, de a toportyán tekintetéből olyan bölcsesség sugárzott, amit elég volt körbehordoznia, és a falka menten lekushadt.

– Jól beszél a gazda, Nagyúr! Az Árnyak Mestere már akkor ezt a földet tapodta, mikor még Gnorrath élt, és virágzott. A legenda szerint még jóval a most ismert istenek előtt lépett ki az árnyak közül – szólt halkan, majd a varázslóhoz fordult. – Hallottam híredet, Mágus! Ha megfelelő árat, és jó halált ajánlasz, ígérem, megfontoljuk a kérésedet.

– Örülök, hogy átláttátok szándékomat, és nem kell méltatlan győzködnöm ezt a nemes falkát a szavamnak súlyáról, és persze azt is remélem, nem jöttem hiába. Előbb tehát hadd mondjam, mit ajánlok én nektek a segítségért cserébe – mondta, és kis hatásszünetet tartva győződött meg róla, hogy mindenki a szavait figyeli. – Nos, elvezetlek titeket a fajtársaitokhoz, az Örök Telihold Völgyébe!

Szavait hatalmas lármával fogadta a falka! Egy őrjöngő pokolfarkas egyenesen belevetette magát a védőburokba! Mancsával ugyan átszakította azt, de szinte azonnal porrá is omlott a hártyán áthatoló testrész, mintha levágta volna egy borotvaéles penge. A vér szaga pedig csak még tovább bőszítette az acsarkodó ordasokat. Aztán a Telihold Fia egyetlen gondolatával megfékezte az indulatokat.

– Hazudsz! Az a hely nem létezik! Csakis a gyermekmesékben. A magunkfajtáknak nincs hazája, nincs helye a világban. Sosem volt, és sosem lesz! – sugallta, valódi meggyőződés nélkül.

– Tévedsz, Nagyúr! Ti csak nemrég érkeztetek erre a világra. Aki megidézett titeket, nem ajándékozott meg a teljes tudással. Csak annyit árult el, amiről úgy vélte, elegendő nektek. Én azonban jártam a Völgyben! Jól ismerem az odavezető utat, és hajlandó vagyok titeket is odakísérni, ha csatába vonultok velem az Úrnő ősi sárkányai ellen.

A falkát nem lehetett többé féken tartani. Sem erő, sem hatalom nem parancsolt már nekik. A Bíborhold fényében gyorsan megszületett a helyeslő közfelkiáltás, és egyetlen, mindenen áthatoló vonyításba olvadt. Éjmágus pedig a jól végzett munka széles mosolyával, a több tucatnyi farkastorok fülsértő üvöltése közepette, lustán felrajzolta baljával a dimenziókapu rúnáját.

Az alfa paklik 2020. április 24 óta kaphatók!

3 Replies to “A Bíborhold fényében”

  1. Hangulatos írás, különösen a történelmi visszatekintés tetszett. Illetve hogy kiderült miért is küzdenének meg a sárkányok a vérfarkasokkal. ( Bár azt hogy miért küzd az úrnővel nem lenne rossz tudni mert így kissé súlytalan, de ha ez már szerepelt egy korábbi írásodban akkor megkövetlek)
    S köszi az írásért!

  2. Koszi az elismerest, de ez az iras tenyleg csak egy fulszoveg a kiadashoz. A kovetkezo reszre tobb idot es energiat fogok szanni. A terv mar megvan. 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük